Kíméletlen, idegőrlő lassúsággal nyílik ki az ajtó.

A zárnyelv fáradtan nyög, a keret recsegve-ropogva engedi el öleléséből a fát. Fény vág végig az apró helyiségen, ahogy pár lépés után megáll a küszöbön és felemeli lámpását.

Kicsit bánt a hirtelen világosság.

Nem az ismeretlensége, hiszen régi barátként tekintek rá: melege körüljárja a szívem, eltemetett, elfojtott érzések sorát idézi fel bennem; megnyugtat, ahogy ragyogása átölel és az addig uralkodó sötét árnyak helyett játékos képeket rajzol a falra.

Nem tudom mi következik.

Körbenéz a szűk helyiségben, tekintetem követi az övét. A falakat pásztázza, a széltében-hosszában alig pár lépésnyi szobát, amely hosszú ideje az otthonom már. Lámpása fényénél megcsillannak a betűk, a mondatok végtelen sorai, amelyek a durva kövek felszínét borítják.

Történetek.

Nem lép beljebb, csak távolról olvassa a szavakat, ajkai némán mozognak. Én még mindig a padlón ülök, hátamat az ajtóval szembeni falnak vetve és nézem őt, ahogy a felvésett gondolatokon át a lelkem kútjába bámul. Azon kapom magam, hogy halkan dúdolok: furcsa kísérőzenéje mindannak, amit a leírt betűk hordoznak, de egyben megnyugtató dallam is számomra - eszembe juttatja miként merítettem erőt az írásból és a zenéből újra meg újra, és hogyan folytattam a magammal és világgal vívott szüntelen háborút.

Most végre győztem volna?

Még mindig az ajtóban áll, de már nem a szavakat fürkészi - a szavakat, amit az egyedüllét óráiban önmagamat egybentartására, szüntelen össze- és újrakovácsolására papír híján a falakra írtam. Nem, most már engem néz. Vizsgál, keresi a rést az álarcomon, hogy mögé lásson: hogy felfedezze a mögötte rejtőzködő embert, hogy megláthassa milyen veszélyeket hordozok magamban, hogy tudja milyen fenyegetést jelenthetek számára egy váratlan pillanatban - hogy egy rémálom van-e a maszk mögött, vagy a vágyott ábrándokkal átszőtt jövő és annak beteljesítője.

Látom rajta, amikor megérti.

Nincs álarc. 

Komótosan állok fel a földről. Itt van előttem és egyedül hozzám jött - nincs miért kapkodjak, a türelmetlenség gyötrelmes hullámain már túl sokszor emelkedtem olyan magasságokban, ahonnan fájdalmas volt újra a mélybe zuhanni. Furcsamód valahogy zavarban érzem magam: láthatatlan ráncokat simítok ki a ruhámból, ahogy elindulok felé, a tekintetünk csak lassan találkozik - aztán engedem, hogy korlátok nélkül belém lásson a szemeimen keresztül...

...mert nincs álarc.

A legtisztább valómban állok előtte. Volt már korábban más, aki ilyen mélységekig járt bennem - de az a valaki már nincs és tudom, hogy nem is lesz, mert nekem ő kell. Érzéseket és gondolatokat elrejtő maszkom nélkül pillant rám, hagyom, hadd lássa minden gyarlóságom és azt, hogy mit tudok adni nekem a legigazabb önmagamként.

A tekintette elszakad az enyémtől, a nyakamban lógó ezüstös kulcsra vándorol. Zavartan pillant rám, egyik lábáról a másikra áll - mintha nem ő lenne az én cellámban, hanem fordítva…

Cella…

Mint egy óriás fekete harapásnyoma egy gigantikus sziklában: magas, a sötétség végtelenjébe vesző falak; apró ablak, amelyen át a most kint uralkodó éjszaka néz vissza; masszív, áttörhetetlen ajtó, a külvilág felé nyíló átjáró…

Az ajtót nézi, a kilincset próbálgatja. Az egyszerű szerkezet könnyen jár, de a zárnyelvet rozsda lepi, mint amit hosszú-hosszú ideje nem használt senki. Ismét a nyakamban lógó kulcsra pillant, majd rám néz - szemében újra a felismerés szikrája gyúl ki.

Az ajtó sosem volt zárva.

Mosolynak indul a grimasz, amely végigszalad az arcomon - de csak annak indul, mert nincs benne valódi vidámság. Értetlenül, kérdőn néz rám, szavak nélkül is tudom, hogy mi cikázik a fejében:

“Miért?”

A válasz egyszerű.

Sosem az volt a kérdés, hogy kimegyek-e azon az ajtón. Mindig is az számított, hogy ki jön be rajta.

Egymás arcát kutatjuk. Ő még mindig nem lépett be - én még mindig a küszöb innenső oldalán állok. Visszanézek, de nem egy börtönt látok.

Erőd.

Magas, a sötétség végtelenjébe vesző falak: tér a gondolatoknak, védmű, amely elfedi sérülékenységemet. Apró ablak, amelyen át a most kint uralkodó éjszaka néz vissza: kémlelőnyílás, amely emlékeztet a fényre és a valóságra, amely a falakon túl vár. Masszív, áttörhetetlen ajtó, a külvilág felé nyíló átjáró: a hozzám vezető út, amelyre már többen ráléptek és amelyen át tudom, hogy eljut hozzám az, akire igazán vágyom.

A kezében tartott lámpás táncoló fényét bámulom. Nem húzom magam felé; az ajtó nyitva van.

Dönthet.

Keresem.

Több mint két hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltem vele. Azt mondtam, "minden jót, vigyázz magadra" és eddig tartottam is magam ahhoz, hogy nem zavarom fel a vizet sem szavakkal, sem a jelenlétemmel.

Megöl.

Tudni akarom, hogy hol van, mit csinál, mit gondol, mit érez. Vele akarok lenni, ha kell segíteni, ha kell támasznak lenni, vagy csak egyszerűen csendben hallgatni, ahogy a világ dolgai zajlanak körülöttünk.

Nem vagyok képes lemondani róla. Egyszer már megtettem, de ahogy akkor is, úgy most is valami féktelen erő hajt afelé, hogy ne tegyem meg.

Tudom, hogy ártok magamnak. Tudom, hogy hogy ez az erő ami a küzdelem felé hajt úgy éget belülről, hogy közben elfogyok magam is.

Mégis kell.

Mégis megyek utána. NEM AKAROM feladni. Hiába lenne könnyebb, hiába mondják körülöttem, hogy "Felejtsd el!".NEM ÉRI MEG elveszíteni. A távolság, ami kellene ahhoz, hogy egy darabban hasíthassam ki magamból mindazt amit ő jelent, sokkal nagyobb ár, mint az amit most meg kell fizessek.

Próbálom a derűlátásomat a saját nyugalmam hajtóanyagává hajlítani. Megtalálni azt a pontot, ahol képes vagyok elfogadni a veszteséget és azt nem önmagában nézni, hanem valami új kezdeteként.

Bizakodás van bennem.

Azért mert megváltoztam? Vagy azért, mert egyszer végigjártuk ezt az utat és csak az én döntésemen múlott, hogy akkor nem dobtam el azt ami volt és nem ragadtam meg őt? Talán mindig is ilyen voltam, a szívem mélyén örök optimista?

Csend kell, hogy meg tudjam válaszolni.

... és ezt kell - önmagamon erőszakot téve - adnom neki is, bár félek, hogy ezzel ugyan azt a fájdalmat okozom neki, mint amit saját magamnak. Pedig mennyivel jobb lenne csak elé állni és elmondani őszintén és egyszerűen ami bennem van...

Mégis: amíg a jelenlétem nem képes rádöbbenteni, hogy mit jelentek neki, akkor csak a hiányom hozhatja el ezt a felismerést...

Sziklák közt járok.

Az égbe nőtt falak felett nem mindig látszik a kék ég. Ahogy haladok, időről-időre elnyel a kanyon, egy alagút tapintható sötétsége borul rám.

Az út néhol széles, mintha millió kéz vájta volna - máshol olyan keskennyé szűkül az átjáró, hogy erővel kell átpréselnem magam, a vállamat befordítva; ruha szakad, seb nyílik.

De átmegyek.

Üresnek érzem magam. Nem azért mert valaminek vége van. Ezúttal az öldököl, hogy nem kezdődik el.

A kapujában állunk valami jónak. Együtt, külön életekkel a hátunk mögött, egy lezáratlan darabka múlttal, amit bár majd 10 éve mélyen elástunk, most mégis felszínre tört és követeli a beteljesülést.

Az utolsó szorosokon már együtt törtünk át.

A ruhákat leporoljuk, a másik sebeit kitisztítjuk. Mikor felpillantunk, előttünk a tér végtelenje néz vissza ránk. Ez még mindig a kanyon, de a falak kisebbek, az éleket szelíd partok váltják fel. A korlátok megvannak, de a lehetőségek tiszta útja tárul elénk. Nincsenek vaksötét alagutak és nincsen béklyó - a helyüket az ismeretlen, a még sosem látott veszi át.

Amitől ő fél.

Én a törpévé zsugorodott okker falak közti tavat látom, ami ijesztő kékséggel tükrözi vissza az eget. Nem tudom pontosan mi van a felszín alatt, mégis hív magához, mert amit látok, amit érzek, az vonz.

Ő nyugtalan. Megmutatom, hogy mi van a víztükör alatt, de mégis bizalmatlanul nézi és vissza-visszapillant a hátunk mögé, ahol a szoros keskeny éjfekete szájában valami még néha megmozdul, megragadva a tekintetét.

Nem mozdulunk.

Azt gondoltam a legnehezebb az átjutás lesz. Hogy onnantól minden kitisztul. Ehelyett most új árnyakkal küzdök. Életszerűtlen, élhetetlen alternatívákkal, miközben az ismeretlen - a vele együtt járó kételyekkel együtt is - több jóval kecsegtet, mint bármi ami volt...    

A tó idegen. Valóban más mint ami volt. És igen, veszélyeket is hordoz magában.

Mégsem riaszt.

Állok a partján. A kezem kinyújtva, érzem, hogy a másik tenyere könnyedén az enyémbe simul. Nem húzom, nincs értelme. Még visszafelé néz, még töpreng, de a közelsége nem kérdés. Látja a tavat, már tudja mit kaphat tőle.

Teszek egy lépést előre. A sziklafalak árnyékából kilépve ugyan az a fény esik rám, mint ami a tó rezzenetlen vizén is játszik. Most én nézek vissza, de nem az útra, amit magunk mögött hagytunk.

Csak rá.

“Menjünk” - mondja és mellém lép.

Nőket hajtok.

A többesszám nem véletlen.

Az elmúlt 1,5-2 éves időszak kevés jó emléket hagyott bennem, ami a nőket illeti. Az, hogy nehezen lábaltam ki a majd 5 évig tartó kapcsolatomból úgy hiszem, hogy természetes, tekintve, hogy a leghosszabb volt eddig, Nem harag és végképp nem megcsalás miatt szálltam ki belőle.

Egyszerűen elfogytam.

Kizabált a bőrömből a napi 12-14 óra meló, a stressz, a csatározások, a pénzvadászat, az állandó szívás a kocsival, a súly- és egészség-problémáim. Nem az voltam többé, aki beszállt abba a kapcsolatba. Lépnem kellett, mert nem tudtam megadni a barátnőmnek azt, amit az elején: végtelen türelmet, egy sziklaszilárd támaszt, valakit, aki a legnagyobb vihar közepén is kapaszkodót nyújt.

Kurvára nem ment, mert nekem is kellett volna egy ilyen pont, de ezt más nem volt képes megadni, önmagamban pedig nem volt miben fogózkodni - a bőröm, a húsom alatt, a csontjaim útvesztőjében porrá omlott belőlem minden olyan, ami csak egy kis szilárd talajt is jelenthetett volna. 

A széthullást úgy hittem majd újjáépítés követi. Nagyobbat nem nagyon tévedhettem volna.

Még jobban elveszítettem önmagamat és olyan irracionálisan viselkedtem, ahogyan régóta nem. A frusztrációm szabad áramlását határozottságnak képzeltem, egy olyan kapcsolatban, ahol a másik fél állandó drámát igényelt és gerjesztett, mintegy próbára téve, hogy hol a határ, ahol már én is asztalt borítok és kiállok a magam igazáért.

Ezek az ostoba próbatételek kifordítottak a bőrömből és csak akkor kezdtem valóban a sarkamra állni, amikor a barátnőm már csak legyintett a kitöréseimre, mondván már mindegy, elfogadta, hogy olyan vagyok amilyen.

Valójában inkább olyan érzés volt, mintha egyszerre mondott volna le rólam és könyvelte volna el, hogy "betört engem".

Mert lényegében ez történt.

Egy év után azt mondta, hogy már csak barátként tekint rám.

Addigra közel 3 hónapot élt nálam, inkább kényszerből, mint önszántából, bár rossz dolga nem volt. Beköltöztettem az új albérletébe, majd közölte, hogy ezt ne csináljuk tovább, mert ha nem is akkor, de rövidesen úgyis vége lesz a dolognak. Képzelt akadályokat rángatott elő, a saját jövőkép nélküli életének maszatos pecsétjét nyomta rá kettőnk kapcsolatára. Előtte szenvedtem a kapcsolatban, kívántam, hogy valahogy békésen el lehessen válni, de akkor és utána még hónapokig végtelenül kínlódtam az elvesztése miatt.

Nem engedett el. Én sem őt.

Nem attól vált elviselhetetlenné a helyzet, hogy egy munkahelyünk volt. Nem attól, hogy mindennek tetejébe az egyik legfontosabb tag a csapatomban. Nem attól, hogy 5 méterre ült tőlem egy szobában és minden nap láttam 8-10-12 órában. 

Nem szakadtunk el. Ez volt a baj.

Bennem hiú remény élt, hogy visszajön, hogy visszakönyörgi magát. Benne nem tudom mi játszódott le, de minden szabad idejét velem töltötte, a bánatát velem osztotta meg, a lelki társa maradtam. Vagy inkább szemetesládája?

Friendzone. Szárazbarát.

Volt még vita köztünk egyszer, hogy megérthessem, hogy mi is ez, amit csinálunk. Akkor azt mondtam, hogy vagy több lesz ennél nekem, vagy semmi több egy egyszerű lélegző embernél, akivel együtt húzzuk az igát. Nem akart többet. 

3 nap telt el így.

"Neked ez most így jobb?" - kérdezte zavartan a 4. napon. "Nem, de a másik út sem járható, jót legalábbis nekem nem hozott."

Rá nem sokkal engem kirúgtak. Valami furcsa varázsütés érte, rögtön közeledni kezdett. Kényelmetlen volt. Nem akartam a figyelmét, nem akartam, hogy keressen, nem akartam, hogy EMLÉKEZTESSEN. 

Nyilván ez nem választás kérdése.

Még akkor sem, ha erőszakosan ignoráltam, kerültem, a hívásaira nem reagáltam. Tudtam, hogy csak így szabadulhatok. Kicsit bíztam is Debrecenben és az így létrejövő mesterséges távolságban. Fájt még, amikor kézen-közön eljutott hozzám a híre, hogy ez vagy az a faszi ráhajtott, de igyekeztem kizárni, vagy azt mondani magamban, hogy szenvedjenek vele ők, majd meglátják, hogy nem olyan szép minden, mint ahogy elsőre gondolná az ember - például, hogy a türelem és az elfogadás nem járható út, műanyag konfliktusok kellenek. 

Ekkor kezdtem el nőket hajtani. 

Előbb csak régi kapcsolatokba leheltem újra életet: be nem teljesült főiskolai szerelem, másik munkatárs, rendezvényeken megismert nők. Aztán neten kezdtem keresgélni, Csajok és Pasik, Randivonal.

Mindezt a kúrás kedvéért. 

Szó sem volt itt kapcsolatokról. Egyszerű, ösztönszintű vágy keveredett egy viszonylag tudatos önigazolás iránti igénnyel: igenis kellek másnak.

Hamar egészen nem várt sikereim lettek. 

Legalábbis elsőre annak tűnt több is. December közepétől a volt szerelmet fűztem, aki egyre inkább hajlott a "barátság extrákkal" felállásra, majd januárban egy másik lány is a képbe került, aki nemrég költözött fel Budapestre. És utána jöttek sorban a többiek.

Aztán Vidéki Lány I. eltűnt. Volt Szerelemmel a végletekig húztuk egymás agyát, de hol egyikünk, hol másikunk hátrált meg. Feltűnt Vidéki Lány II. aki tetszett és láttam, hogy nem vagyok neki épp közömbös, de ennél többet nem éreztem iránta. És ott volt még a Nagyszájú, akivel elsőre találkozni se nagyon akartam. Aztán meg csak vele akartam igazán.

Persze a sors olyan, hogy nem feltétlenül az jön össze, amit a leginkább vágynál. Vagy hogy igazán szar legyen, végül minden megy a levesbe.

Volt Szerelem még egyszer feljött hozzám, de megint elbizonytalanodott - aztán meg csak egymásnak estünk, de még innen is visszatáncolt végül. Nagyszájú elköszönt, pedig ő lett volna az, akit minden teketória nélkül el tudtam volna magam mellett képzelni... Vidék Lány II-vel végülis csak összemelegedtünk, minden jól ment, míg egyszer csak ki nem nyögte, hogy ahányszor csak velem van, egy korábbi nagy szerelme jut eszébe és tekintve, hogy velem ez így nem fair, inkább ne találkozzunk.

"What you do not respect, will exit your life." - hallottam egy héttel később egy konferencián.

Kibaszott balszerencse. 

És kibaszott, határozatlan alakok. Velem együtt. 

Áll itt lejjebb egy poszt. Reboot.

Másfél éve hánytam ide a web-re és ma valahol jó, hogy el tudom olvasni, hogy mit éreztem azokban a napokban és egy kis képet kapok az akkori magamról.

Ugyanakkor nem indult újra lófasz sem, ami az itteni dolgaimat illeti. Visszagondolva, a körülöttem lévő valóságban annál inkább volt mozgás.

Nem érzem értelmét mindent felsorolni. 

Dióhéjban:

> volt egy új kapcsolatom, ami nem teljes egy év alatt becsődölt - ennek is immáron fél éve;

> volt egy munkám, ahonnan közel 2 év rabszolgalét után kivágtak - gazdasági okokra hivatkozva;

> kaptam rá pár napra egy új melót, ami nagyon nyugodt a korábbiakhoz képest, nem ugatnak bele a szakmai kérdésekbe és még jól meg is fizetnek - igaz, Debrecenig kell eljönnöm ezért minden héten, 3 napra, a többi otthoni munka. 

Valamivel több, mint 3 éve írtam az első bejegyzésemet, 2010 februárjában. 

Nem volt akkor nyugodt életem, ahogy most sincs minden rendben. Mégis, visszaolvasva azt kell, hogy mondjam, igazi frusztrált fasz voltam. 

Ha ma kezdenék bele egy új blogba, akkor azt hiszem, hogy az itt felhalmozott anyag jelentős része meg sem születne, ergo 1-2 értékes gondolatot leszámítva úgy törölném ki a bejegyzések nagyját, mint a huzat. 

De inkább nem teszem.

Ez is én voltam. Tanulságos látni, nemcsak azt, hogy mit gondoltam, hanem azt is, hogy hogyan jött ki belőlem. Néhol a sugárban hányáshoz hasonlatosan, és erre ziher, hogy sosem leszek büszke. "Gyöngyszem" (legalábbis nekem, ha már egyáltalán leírhat az ember ilyet saját magával kapcsolatban) legfeljebb a már emlegetett Reboot, meg ez itt. Van még egy-két vállalható poszt, de nem túl fényes az arány.

Most megint az újrakezdésen jár a fejem. 

A tavalyi év úgy jelenik meg előttem, mint valami ködös halucináció, mintha nem velem esett volna meg, hanem valaki más, elmesélt történetei lennének csupán. Egy intermezzo, egy átmenet az akkor és a mostani között.

Csak még ezzel a "mostani"-val is van baj. Nyomaszt az útkeresésem, hogy vannak dolgok, amiket akarok és nincs erőm, de sokkal inkább merszem megtenni, pedig csak a karomat kell kinyújtanom érte. Közben más dolgok az ölembe hullanak és ugyan örülök nekik, de nincs katarzis, legfeljebb ösztöni szinten kielégülés. 

Újra kell definiálnom önmagam.

Itt, de főleg a való életben.

Sokszor elgondolkodtatott, ha egy blog, amit olvastam, megszűnt, vagy félbemaradt, hogy mi lehetett a mögötte lévő ok:

• a szerző megunta,
• nincs mit mondania,
• nincs ideje, hogy írjon,
• nem tud belépni, mert egy barom és elfelejtette a logint
• meghalt (jó, ez kicsit erős)

Április óta nem írtam. Alig több, mint fél év telt el, de mégis olyan érzés, mintha 5 pörgött volna le. Elkezdtek özönleni az események és napról napra jobban feszített, hogy nem tudom kiadni magamból azt a mérhetetlen terhet, ami rámszakadt.

Nem untam meg a blog-írást; végképp nem állítanám, hogy nincs mit mondanom. Hogy minden másodpercemet be kell osztanom, hogy éljek, már inkább igaz.

És egy kicsit meg is haltam.

Nem mondanám, hogy amikor elkezdtem írni a blogot, akkor jó életem volt. 4-5 hónapja dolgoztam egy cégnek, ahonnan 2 hónap után menekültem volna - cserébe megfizettek, de visszagondolva ez kevés dologért kárpótolt. A stressztől gyomoridegem lett és refluxot kaptam és ordítozós vitákig tudtam elmenni a barátnőmmel, apró, ostoba dolgok miatt, mert napközben annyit nyeltem a főnökömtől vagy a kretén partnereinktől, hogy hazaérve már nem maradt türelmem a legapróbb dolgokhoz sem.

Menekültem.

Más munkahelyre. A zenéhez. Játékokhoz. Barátokhoz. Magányt akartam, hogy ne bántsak mást és hogy hallhassam egy kicsit a saját gondolataimat. Menekültem ide.

Váltottam, de új bajok jöttek. Megvolt a lakásom, volt munkám és volt egy társam, aki arra várt, vágyott és ösztökélet, hogy költözzünk el, költözzünk össze. A gond nem ez volt, hanem a tény, hogy a nyugodtabb munka hozott magával mást is a gyomorbaj megszűnésén túl: kevesebb pénzt, de legalábbis az ígérthez képest jóval kevesebbet.

A semmiből kaptam egy másik munkát. Egyszerre 3 helyre hívtak, kettő komoly volt, végül rám jellemzően, sorsszerűen nem az nyert, amelyik először tűnt biztosnak. Beültem ide, ahol most vagyok, egy startup-hoz, ahol 3 hónap alatt előléptettek és hirtelen 5 ember helyett 50 munkájáért kellett vállalnom a felelősséget.

Tetszett. Tetszik most is. Csak közben elégettem egy csomó dolgot.

Az egészségem másodlagos, 10 hónap megfeszített meló után egy megfázás volt a legnagyobb bajom (meg az üzemorvos szerint az idegösszeroppanás esélye, ha nem állok le a napi 12-14 óra melóval, de szerencsére az esély meg is maradt ezen a szinten).

Ami megöl, hogy tönkrevágtam a kapcsolatom. 5 kibaszott év, ennyit csináltunk végig együtt, először mint barátok majd fél év után mint társak. Nem a munkám volt az egyetlen baj, vagy az ő szakdolgozat-államvizsga körüli idegbajos időszakai, majd élete első munkahelye, ahol a legmélyebb mélyvízben landolt. Baj volt, hogy elfáradt az egész, legalábbis az én oldalamról. 

Egy hónapja szakítottam vele. Összepakolt, de közben-utána könyörgött, hogy adjak egy esélyt, hogy helyrehozzuk. Nem akartam, mert időközben megérintett egy másik kapcsolat lehetősége, ahol úgy tűnt, hogy megtalálhatom amit kerestem, de míg ezt le nem zártam, nem akartam lépni.

Most persze ülök, nagyjából a két szék között... az egyiket elküldtem, mert úgy éreztem, nem működik; a másik fél, sőt egyenesen menekül az elől az érzelmi erő és nagyság elől, ami bennem feltámadt, ugyanakkor retteg elveszíteni is...

Beálltam a pofonfa alá. Önként, mert a dolgok nem működtek. Most azzal a döntésemmel és a vele járó következményekkel kell megbirkóznom, hogy erőszakot veszek saját magamon, változtatok a viselkedésemen és megküzdök az Újért.

Mert ez megéri. 

U.i.: Ja, a login megvan :P

2011. 11. 29. Így 7 hónap elteltével rájöttem, hogy nem 100. poszt, csak bent állt a vázlatok között és egy óvatlan pillanatban élesre tettem...

Rég volt már ilyen bejegyzés (meg úgy általában bármilyen írás kint...) így amíg a franciaországi túráról nem dobom össze a posztot ez pont jó lesz, hogy feltámasszam a kissé hullaszagú blogot.

KFV+ írás következik hát, az alanyunk pedig nem más, mint a most megújult népszerűségre (?) és figyelemre szert tevő Deutsch (korábban rövid ideig Deutsch-Für) Tamás.

Tamás magyar politikus. Ez önmagában szitokszó többeknek, a dolog pedig tovább súlyosbodik, amikor hozzátesszük, hogy volt már miniszter (sport és ifjúsági), a magyar Országgyűlés egyik alelnöke, egy ideje pedig az igen szánalmasan csak politikai parkolópályának titulált európai parlamenti képviselő címet tudhatja magának. Ez sajnos bevett gyakorlat Európa más országaiban is, és - mielőtt valami jobbos elmebeteg nekem esne - nem idegen az MSZP-től sem: így ül kint Gurmai Zita is, aki itthon már vállalhatatlan pofa lenne, kint viszont még elfér a többi szerencsétlen báb között.

Többet nem is igen szeretnék Deutsch úr politikai hovatartozásáról beszélni, de az utóbbi időben tanúsított magatartása miatt mindenképpen fontos tisztázni azt, hogy mi az ő tisztességes foglalkozása.

Deutsch Tamás az ország Twitter-hőse, a magyar Charlie Sheen (aki szintén megérne egy misét, hogy a "viccessége" ami rettenetes taplósággal határos tényleg a figyelem középpontjába kell-e hogy állítsa?).

Tamás megmondja. Keményen, őszintén. Amikor egyesek kétségbe vonták, hogy ki áll a dajcstomi twitter-név mögött, akkor büszkén vállalta, hogy ő. A hangsúly itt a "büszkén" jelzőn van.

Tamás oszt, durvábban, mint a legdurvább krupié. Előtte nem áll meg senki, hiszen ő tudja csak a tutit: megkapja politikus, közszereplő, focicsapat, "mindenki" - mindenki aki hősünk meglehetősen szűk látókörébe belefér.

Alapvetően nem az a gond, hogy egy politikus blogot ír, vagy twitterezik. Az külön jó, ha vállalja, hogy ő áll a leírt mondatok mögött. A weben az is megszokott, hogy kőkemény fikák röpködnek, töményen, nagy mennyiségben. A sulykot akkor sikerült Tamásnak elvetnie és ezzel a kóros feltűnési viszketegség nevű agybajba keverednie, amikor úgy kezdte el ontani magából a szöveget, mint magánszemély, aki úton útfélen emlékezteti az olvasókat arra, hogy amúgy nagy és ismert ember, a nép választottja, egy vezető (a Gyurcsány-féle blog detto).

A másik ordasnagy hibát akkor vétette, amikor úgy gondolta, hogy a netes platform egyben azt is jelenti, hogy itt mindent lehet, a web egy olyan műfaj, ahol semmilyen szabály nem érvényes. Hányszor hallhatta az ember még 2006-ban, hogy politikus nem nyilatkozhat úgy ahogy Gyurcsány tette (egy nem nyilvános) beszédében? Nem állítom, hogy akkor Deutsch Tamás volt a leghangosabb hőbörgő, de talán emlékezhetne rá, hogy cirka 5 évvel ezelőtt egy mocskosszájú politikus minden volt, csak hős nem.

Deutsch Tamás azt gondolja, hogy ő most a jópofa sztárpolitikus, a megmondó-ember, a modern szónok, a nép szava, akit immáron ezernél is több ember követ, mint a messiást, aki végre kimondta, amit ki kellett mondani. Ezzel szemben csak egy szánalomra méltó, a trágárságot menőnek gondoló, felfuvalkodott hólyag, aki nem érti meg azt az egyszerű alapigazságot, hogy nem vele nevetünk, hanem rajta... "dajcstomi" sütkérezik a megújult ismertség fényében, amit nem műveltsége, tájékozottsága vagy stílusa hozott, hanem az a stílus, ami leginkább sutasága és bárdolatlansága miatt szórakoztató.

Reménykedjünk, hogy nem érkezik a közeljövőben egy hasonlóan tapló balos szöveggyáros politikus, amúgy válaszcsapásként... 

Tegnap hajnalban hazaértem, még egy kicsit kómás vagyok, mert a 19 órás útból olyan hármat sikerült átaludni. Plusz ez a hülye óraátállítás is rátett egy lapáttal, jöhetett volna még egy kicsit rosszabbkor...

A túra amúgy király volt, ha ledolgoztam a 100-200 megválaszolatlan levelemet, akkor összeütök majd egy összefoglalót. Addig lehet gyönyörködni a fenti képben, ilyen "randa" időnk volt :)

Minő meglepetés, megint tuti nem lesz bejegyzés, ugyanis holnap este elutazom egy hétre, Franciaországba.

Most jött el ugyanis az éves "nagy pihenésem" időpontja, végre beérett a még tavaly ősszel befizetett út: nyögvenyelősen, de megint sikerült összetrombitálnom öt embert, akikkel - reményeim szerint - 6 frankó napot fogunk eltölteni Les 2 Alpes pályáin.

Ma ott ilyen idő volt:

Este tízkor startol a busz, vár 18-20 óra székbe-merevedés, kötelező B-kategóriás, low-budget DVD-zés és aztán a hóóóóóó. A tavalyihoz hasonlóan igyekszem majd egy élménybeszámolót összeütni.

Addig legyetek jók. Vagy próbáljatok meg legalább azok lenni.

Aki szeretné egy kicsit tépni a száját "köcsögmulti" ügyben az galoppozzon át a Modorosra sürgősen!

Szervizes Józsi után itt a Modoros Multigyűlölő! Jó szórakozást mindenkinek :) Időszerű lenne már egy saját címlapos írás, de azt valahogy nem adja meg az ég :D

Igen, ahhoz azért kell történnie valaminek, hogy egy hónapig ne legyen bejegyzés az oldalon.

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy a lustaság az ok, de ez egyből megdől, ha valaki átkattint a másik blogomra és végignézi, hogy milyen sűrűséggel és rendszerességgel mentek ott a posztok. Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy az elfoglaltság volt az ok mert ez még igaz is lenne, de csak éppen féligazság: megcsináltam egy rakat munkát és próbamunkát, amiről néhány szót már szóltam, erről most mesélek majd részletesebben is. Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy örömteli munkaváltáson vagyok túl, de ez sem állná meg így a helyét, mert bár a váltás megtörtént, a katarzis elmaradt, számos okból...

Kezdjük ezzel az utolsó ponttal, mert ez volt az egész hallgatásom alfája és omegája. A csend kezdetét az okozta, hogy egyszerre három cég talált meg, hogy nekik kellenék. Ez már-már törvényszerű, hiszen amikor aktívan kerestem, akkor rohadtul senki nem írt vissza, pláne nem hívott be, bezzeg amikor egy megjelent, akkor rögtön jöttek a többiek is. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy nem ajánlattal, hanem interjúkörökkel, próbafeladatokkal, ezer darab e-mail váltás, egyeztetés, telefonálás.

Így indult a próbafeladatok gyártása, amiből kaptam két cégtől összesen négyet, három-egy felállásban. Nem panaszkodtam, mert a három feladatot elém pakoló társaság egy több mint vonzó full-service ügynökség, akiknél csúcs lenne a pénz, a beosztás és a feladat is. Igen, lenne, innentől lesz egy kicsit keserédes a történet. A másik cégnek egy egyszerű kampányt-vázlatot kellett összepakolni, volt utána egy személyes interjú, de pont tegnap írtak is, hogy "kösz, nem". A harmadik társaság egy nemrég indult vállalkozás, az online közösségi vásárlás piacvezető posztjára törő cég. Na, most nekik dolgozom.

Amitől az egész ügy gennyes lett, az elsőnek az, hogy még a pályázási szakaszban felhívta valaki az immáron volt főnökömet. Hogy referenciát akartak kérni, vagy inkább befújni, már sosem tudom meg, minden esetre a boss berágott rám, de hagyjuk meg, jogosan. Érezhettem volna én is, hogy van annyira jó a kapcsolatunk, hogy megbeszéljem vele, hogy nekiállok más melót nézni, de egyszerűen nem mertem ezt meglépni, mert úgy éreztem, hogy decemberben volt egy beszélgetésünk, ahol megpendítettem, hogy ajánljon be egy helyre, de akkor inkább a szőnyeg alá söpörte az egészt, mint hogy érdemben foglalkozzon vele. A dolog vége az lett, hogy békében elváltunk, bár nagyon sérült egy olyan kapcsolat, ami többet érdemelt volna egy ilyen "lezárásnál" - talán az egyetlen főnököm volt, akivel baráti kapcsolat és egy mentor-mentorált viszony alakult ki. 

A másik dolog amitől keserédes lett az elhelyezkedésem, az a tény, hogy nem feltétlenül ide szerettem volna jó. Érdekelt ez az egész iparág, hiszen ezért is jelentkeztem ide: felfutóban lévő trend, sok lehetőséggel, sok tanulnivalóval, viszonylag jó pénzért. Megtettek ügyfélkapcsolati igazgatónak így még az ego-m is csendben maradhat, bár a rangkór tipikus nem olyan mizéria, ami eddig gyötört volna (van helyette ezer más). Igazán az ügynökségi melót akartam megkapni, mert ott láttam a lehetőséget, hogy pont az a munkát végezzem, amit szeretek és amiben igazán jó vagyok. Sajnos ott viszont beleütköztem abba a problémába, hogy két tulajdonos van és csak együtt dönthetnek... mindkettejüket ismerem, az ügyvezető hölgyet lenyűgözték a próbafeladatokra adott megoldásaim, a faszit meg még a korábbi munkahelyemről ismertem, mint nyomdai kapcsolattartót és kereskedelmi igazgatót. Úgy tűnt, hogy minden sínen van, ekkor jött a munkahelyen a lebukás és a búcsú, így égetőbb lett a szitu, hiszen munka nélkül voltam, ráadásul a mostani helyemről már választ vártak, hogy elfogadom-e az ajánlatukat. Az idő ellenem dolgozott hiszen ki kellett volna még kiböjtölnöm, hogy a tulajdonos ürge döntést hozzon, de közben féltem, hogy ez a hely meg elúszik a késlekedésem miatt. Végül a tulajdonos hölgy adta meg a végső lökést, mert elmondta, hogy ahhoz, hogy felvegyenek, 3 dolog kell:

1. Egy találkozót összehozni a társtulajdonos ürgével (ez azóta sem valósult meg)
2. Meggyőzni, hogy jó vagyok
3. Meggyőzni, hogy rúgják ki a cégtől XY-t, aki nagyon sokszor hibázik, de emellett pont az emlegetett fazon liblingje...

Mivel mindez kilátástalannak tűnt néhány napon belül így elfogadtam a közösségi vásárlói cég ajánlatát, kvázi az ügynökségi hölgy javaslatára. Tudta, hogy ez nekem a levegőben lóg, korrekt volt, nem akarta, hogy megszívjam és a végén munka nélkül maradjak, így azt tanácsolta - érdeke ellenére - hogy fogadjam el, amit kínálnak.

Úgyhogy most itt ülök egy jó cégben, versenyképes fizuért, kismillió lehetőséggel előttem, de mégis kicsit keserű a szájíz, amolyan "jó-jó, de tulajdonképpen én a másikat akartam" érzés.

Valaki vágjon pofán, mert tudom, hogy most pont ez érdemelném. Talán kicsit észhez térítene.

Legközelebb írok pár sort arról, hogy mi is megy itt.

Kérem szépen, egy évesek lettünk (innen csókoltatom Modor Tibit!).

Elmondom az ilyenkor szokásos dumákat, már csak azért is, mert sok szempontból igaznak érzem.

Ez az egy éve ezernek tűnik így visszatekintve: annyi minden történt, mióta a blogot vezetem, hogy furcsa belegondolni, hogy mindössze 365 nap telt el az első bejegyzés óta. Közben egy csomószor meg olyan, mintha megállt volna az idő: van egy lakásom, de nem költöztem át; van egy autóm, ami éppenséggel mindig működik, de mindig a levegőben lóg, hogy egyszercsak lerobban; van munkám, de folyton másikat keresek; nagyjából béke van a családdal és a barátnőmmel is, de sosem tudom, hogy mikor borul a bili egyik perrcről a másikra; van egy félkész könyvem, amihez annyi az ötletem, hogy már a jegyzetek kitesznek egy újabb kötetet, de úgy fest, hogy sosem fejezem be... Még folytathatnám a sort, a lényeg, hogy egy év alatt nagyot fordult velem a világ, kismillió új dolgot átéltem, de a problémáim ugyan azok maradtak. Egyet kivéve talán, hogy mozgok, ennek ékes bizonyíték a 365 nap edzés.

Most pedig jöjjön a KFV blog számokban, ha már úgyis annyira szeretjük őket. Ugye.

• A maival együtt egy év termése 87 poszt volt. Idén igyekszem majd a heti átlag kettőt összehozni, bár még nem állok túl fényesen ezen a téren.
• Erre a 87 bejegyzésre jutott mintegy 12.000 látogató, egészen pontosan 11.932. Tudom, tudom, jobb oldalak naponta csinálnak ennyit, de még nem is jutottam el soha egy Index-főoldalig :) Viszont legalább tisztában vagyok vele, hogy nem is nagyon volt mivel, úgyhogy csendben várom a sorom, amikor mégis kiérdemlem.
• A legjobb eredmény napi látogatószámból 456 fő volt, oldalletöltés tekintetében pedig 667 a csúcs.
• A legnépszerűbb posztok, nagyjából időrendben:

1. Száguldás, orális szerelem
2. Neked nem dobja le az agyad az ékszíjat...? - Dohányosok
3. Bencsik Tamara Reloaded
4. Üvölts te is!
   
5. A zeneipar SöPredéke
6. A.F.C=K.F.V+
7. Minden jó, ha a vége jó?
8. Éljen a Pirate Bay!
9. Kurvából feleség, feleségből médiaprostituált
10. Igazi magyaros pizza
    
11. Justice for Hungary!
12. Te mit álmodtál?

Bízom benne, hogy jövőre nem a duplája fog a fenti értékeknek itt állni, hanem a sokszorosa! Ahogy azt is remélem, hogy tudok majd olyat teremteni, amivel megérdemlem a látogatók bizalmát.

Üdv: KFV

Élek amúgy meg minden, nem mentem az előző poszt után a Dunának, vagy ilyenek.

Csak jól esett kiírni magamból, na.

Itt hagyom a posztok közöt amúgy "mindenki okulására" - meg persze elsősorban azért, hogy nekem is legyen itt emlékeztetőül, ha mégis belekezdenék megint a picsogásba, hogy ez vagy az nem jött/jön össze - hátha egy másik elmebeteg is idetéved rajtam kívül és segít neki lehiggadni, elboronálni egy-két dolgot magában.

Volt egy kisebb-nagyobb krízis is a múlt héten, történetesen kitöröltem az edzős blogomat - méghozzá véletlenül, bambaságból. A barátnőmnek akartam megmutatni, hogy milyen pofon egyszerű blogot indítani, meg vezetni, majd a rövid prezentáció után gondoltam kitörlöm a 2 perc alatt összetákolt lapot. Ekkor sikerült azt is előadnom, hogy milyen könnyű törölni a blog-hu-ról valamit, ha az ember hülye. Úgyhogy szombat délelőtt sűrű verítékezés közepette gyártottam újra az oldalt a Google tárolt változataiból, ugyanis a képeken kívül az égvilágon semmi nem volt lementve, azok is csak azért mert a feltöltés előtt mindig szerkeszteni kell őket és nem direktbe mennek a webre.

Kaptam közben 3 mókás feladatot is, próbamunka gyanánt egy hazai ügynökséghez. Még titoktartási nyilatkozatot is aláírattak velem, úgyhogy talán tényleg komolyan gondolják a dolgot. Minden esetre most 10-12 napig megint lesz állandó elfoglaltságom az edzés mellett délutánra-estére.

A héten még ziher, hogy lesz poszt, mert... majd meglátjátok, hogy miért, marha nagy meglepetés lesz :P

Egy ideje nem volt olyan bejegyzés, ami a kóros feltűnési viszketegségben szenvedő egyedeket vonultatná fel, de senki ne gondolja, hogy ennek az alapanyag hiány lett volna az oka, szimplán nem értem rá minden hülyéről írni egy posztot, ugyanis éppen hogy nem uborkaszezon van, hanem a bőség zavara.

Újraindult ugyanis kis hazánkban ez a Való Világ névre hallagató szanatórium-műsor, ahol a beutalt elmebetegek napi őrjöngéseit lehet nyomonkövetni. Eleve, aki itt indul, annál valami nem kerek, a feltűnési vágy egy beteges formája az, amikor egy ember előtt meglengetnek néhány millió forintot és ezért képes komplett hülyét csinálni magából és/vagy az élete minden egyes rejtett apróságát megmutatni a kameráknak (mondjuk vígan rejszol nézők millió nagy derülségére. Szavaimat igazolja az az 1-2-sok kiszivárgott "botránygyanús történet" (valójában vihar a biliben, csak kell ugye a műsornak a promó, pláne, ha szar a nézettség), ami a jelentkezőket körbelengi: egy kis melegpornós forózás, egy kis light szado-mazo show, némi lakótelepi műgengszterkedés keretében már többen megmutatták magukat a világnak.

Még korábban írtam, hogy ilyen műsorokról kritikát írni nem nagy truváj, elég csak végigülni egy adást és nagyjából már meg is van a véleményformálás talaja. Személy szerint a VV4-es szériából eddig egy egész adást, nagyjából két részt sikerült megnéznem, a többi infót meg ha a kedvem tartja (és akarok egxy jót röhögni), akkor összeszedem a Hogyvolt Blog-ról.

Visszatérve a kóros feltűnési viszketegségre és a szereplőkre: szinte bármelyik bentlakó rudopitecusról szólhatna ez a poszt, Alekosz, "Törtető" (muhaha!) Éva, Plasztik Szandika szintén megérne egy misét, azonban - egyik kedvenc allegóriámmal élve - itt is van egy valódi, kőkemény szardarab a fostengerben.

VV Gina.

Ez a szerencsétlen véglény mint a Villa Asszonya, vagy mi a tököm került be a műsorba, kissé bamba és sótlan férjével, akit első adandó alkalommal haza is küldött a nézősereg, Gina meg utánabőgte magát.

Az igazi show Ginával itt kezdődik, pontosabban itt vett fel egy fonalat, amit még a műsor előtt kezdett el göngyölíteni: adott egy riportot valamelyik ütős magyar bulvárlapnak, amiben kitálalt, hogy korábban prostituált volt és mostani férjével tért a "jó útra". Ez eddig még akár szimpatikussá is tehetné (nem teszi), sőt, bizonyos fokú megfontoltságot és intelligenciát is feltételezhetne, hiszen a szorgos bulvár újságírók laposférgek firkászok így is, úgy is kiderítették volna a sötét foltokat a múltjában, ő ennek elément, így nem kell majd senkivel kínos beszélgetésekbe kezdenie, mint mondjuk a másik beutalt Giginek...

Ha annyi történt volna, hogy ezt elmondja, bemegy, férje után kijön ÉS EZUTÁN eltűnik a búbánatba, akkor azt mondom, hogy ez így szép kerek történet, kérem a következőt.

Ehelyett volt a nagy kitárulkozás, villámlátogatás a luxus-szanatóriumban, ott egy párszor még feltétlenül fel kellett hozni, hogy "bizony, én kurválkodtam, de tényleg", majd miután kijött, nem sunnyogott el a balfenéken, hanem sorban jönnek az ilyen-olyan létfontosságú információk, amiben a tartalom kevés kivételtől eltekintve az ő különböző "kalandjairól szól": VV Gina a rossz családi körülmények miatt lett prostituált; VV Ginát megerőszakolták fiatal korában (mondjuk ezután nem tudom, hogy valaki hogy nem undorodik meg a testi kapcsolat bármilyen formájától, pláne a kurválkodás gondolatától); VV Gina kuncsaftjai között politikusok és celebek is voltak... sőt, még ámerikái katonák is, de azok nagyon mások, mert nem büdösek, izmosak és atomjóképűek.

Kedves Gina!

Ha szégyelled, hogy kurva voltál és ezt ország világ előtt elmondod, hogy utána ne rajtad csámcsogjon 1 napig a Velvet kommentező-falkája, az oké. Ha megerőszakoltak és ez összetört, az természetes - ennek a megszellőztetése viszont már nem. Az meg végképp nincs rendjén, hogy vérszemet kapva elkezdesz veretes baromságokat nyilatkozni, hogy micsoda elit klientúrád volt ám neked, mert ezzel rögvest más lesz a gyerek fekvése, amikor arról rinyálsz, hogy te ezt kényszerből csináltad és hánysz tőle - próbáljuk már meg eldönteni, hogy büszkék vagyunk-e egyes tetteinkre, vagy mélységesen hallgatunk róla, esetleg szemlesüstve bevalljuk bűnünket és elsunnyogunk.

Persze nehéz kitörni, elszakadni a régi szokásoktól. Korábban azt mondhattad, hogy nem akartad te az útszéli szakmát, de belesodort az élet. A VV4 előtt pont ezért (meg nyilván némi pénzért) elmentél egy újsághoz és elmondtál mindent, mert azt is el akartad kerülni, hogy akaratodon kívül bekerülj a múltaddal a médiába. Most viszont mi történik? Szeded elő a talán igaz-talán nem történeteket, arról a kurválkodásról, amit állítólag gyűlölsz és tíz körömmel kapaszkodsz a médiába, hátha egy Reggeli beugrós műsorvezetői megbízás összejön.

A ribanc mentalitás úgy látszik nem tud kikopni az emberből, hiába kerül esetleg normálisabb közegbe - az útszél és a kamionosok helyett most van stúdió meg riporterek, a lényeg nem változott, eladod magad, pénzért. KFV+, a hamisítatlan fajtából.

Azt a bornírt marhaságot amúgy ki szopja be, hogy a jóképű, izmos, ápolt férfiak kurvák után kajtatnak? Ha nem kikötözős análszexet akar, akkor ilyen adottságokkal megy és fog magának fél óra alatt egy csajt, pláne, ha még külföldi is, mert ez valami megmagyarázhatatlan okból a legocsmányabb férfit is különösen vonzóvá teszi a nők szemében (elnézést attól, aki ezt nem így gondolja, nekem ez személyes tapasztalat volt). Úgy gondolom, hogy kurvát három féle ember akar fogni: 1. az aberrált, vagy aki valami olyat akar, amit otthon az asszony nem enged 2. a töketlen, aki nem tud nőt szerezni egyáltalán 3. az ultragazdag seggfejek (akár politikus is lehet, sőt, mit "akár"...), akik akarnak egy éjszakára egy bombanőt rabszolgának... de mondjuk véletlenülsem egy szakadt nőcskét, aki nagyjából annyira mozgatja meg az ember fantáziáját, mint a közértesnéni...

Update 2011.01.28.: Lehet ezt még fokozni -> Link

... hogy megint nem posztolok normálisan semmit?

1. A kisebbik akadály az, hogy gyártom a villámbejegyzéseket a 365 nap edzésre, ami csak úgy működik, hogy edzek is, ez pedig eleve időt vesz igénybe.

2. A barátnőm szakdolgozata - pontosabban a témája és a megírás nehézségei - rádöbbentettek, hogy létezik egy meglehetősen népszerű reklámtrend/eszköz, aminek nincsen hazai szakirodalma, így belefogtam magam a megírásába: egyelőre gyűjtöm az elérhető nemzetközi anyagokat, könyveket, bújom a szaklapokat. A vitamin az lehet a dologban, hogy mint első szerző, gyakorlatilag a terült magyar szakértője lehetek és ez elég jó referencia lenne a marketing szakmán belül, kvázi a sef-branding-em első lépcsője.

3. A könyvhöz részben kapcsolódik az is, hogy elkezdtem belemászni a webszerkesztésbe. Az irodában - bár sosem tanultam - kismillió esetben kell nekem belenyúlni a céges portálba, amit eleinte Skype-os irányítással, majd némi Google-ös utánajárással mára már egész szépen kitanultam. Viszont úgy érzem, hogy sokszor még vaktában vagdalkozom, az ilyen szakbarbár munkavégzést meg nem csípem, úgyhogy elkezdtem önerőből fejleszteni magamat, tanultom a HTML-t és a CSS-t az alapokról. Ennek remek aprópója, hogy úgy gondolom, hogy a könyvhöz nem árt majd egy weblap - kiváltképp, hogy e-book formátumban is töröm a fejem - ezt pedig úgyis az alapokról kell felépíteni, a lehető legjobban optimalizálva. Emellett van egy párezer forintos felkérésem egy egyetemista ismerőstől, hogy készítsek el egy lapot a HÖK számára - szerintem nincsen jobb annál, amikor valaki vállalja azt, hogy lesz kísérleti nyúl és még fizet is azért, hogy én az elkészítésen túl megtanuljak valamit :)

4. Sajnos nem úgy alakulnak a pénzügyi dolgaim, ahogy szeretném. A privát projektjeim viszonylag jól haladnak, ahhoz képest, hogy tavaly vettem egy lakást, beletéve az összes tőkém és a nyakamba véve egy havonta törlesztendő jelentős adósságot, mára egész szép összeget sikerült újra megspórolnom. Viszont az irodai melóval ordas nagy szopások vannak. Mondhatnak akármit a nagyokos elemzők meg politikusok, hogy javult a helyzet vagy éppen pont hogy romlott, ettől a tény még tény marad: válság van. Kevés a megbízás, a biztosnak tűnő cégek is visszatáncolnak, mindenki kivár, hogy mi lesz - mondjuk szerintem amíg a nagyszerű vezetés leginkább abban jeleskedik, hogy még mélyebbre ássa a gödröt az ország alatt (pl. a médiatörvényhez hasonló veretes marhaságokkal, ami nemzetközi szinten is kiverte a biztosítékot), ahelyett, hogy pont az ordító lyukakat próbálná betemetni, nem lesz itt pozitív változás, legfeljebb az emberek saját erejéből, az meg olyan mint a fingás a passzatszéllel szemben, ismerve a hazai csodaváró mentalitást.

Dióhéjban ennyi. Ha sikerült megint egyenesbe hoznom a pályát, akkor jövök majd pár dologgal, sőt, ha minden jól megy, lesz megint vendégposztom is! Pá.