Nőket hajtok.

A többesszám nem véletlen.

Az elmúlt 1,5-2 éves időszak kevés jó emléket hagyott bennem, ami a nőket illeti. Az, hogy nehezen lábaltam ki a majd 5 évig tartó kapcsolatomból úgy hiszem, hogy természetes, tekintve, hogy a leghosszabb volt eddig, Nem harag és végképp nem megcsalás miatt szálltam ki belőle.

Egyszerűen elfogytam.

Kizabált a bőrömből a napi 12-14 óra meló, a stressz, a csatározások, a pénzvadászat, az állandó szívás a kocsival, a súly- és egészség-problémáim. Nem az voltam többé, aki beszállt abba a kapcsolatba. Lépnem kellett, mert nem tudtam megadni a barátnőmnek azt, amit az elején: végtelen türelmet, egy sziklaszilárd támaszt, valakit, aki a legnagyobb vihar közepén is kapaszkodót nyújt.

Kurvára nem ment, mert nekem is kellett volna egy ilyen pont, de ezt más nem volt képes megadni, önmagamban pedig nem volt miben fogózkodni - a bőröm, a húsom alatt, a csontjaim útvesztőjében porrá omlott belőlem minden olyan, ami csak egy kis szilárd talajt is jelenthetett volna. 

A széthullást úgy hittem majd újjáépítés követi. Nagyobbat nem nagyon tévedhettem volna.

Még jobban elveszítettem önmagamat és olyan irracionálisan viselkedtem, ahogyan régóta nem. A frusztrációm szabad áramlását határozottságnak képzeltem, egy olyan kapcsolatban, ahol a másik fél állandó drámát igényelt és gerjesztett, mintegy próbára téve, hogy hol a határ, ahol már én is asztalt borítok és kiállok a magam igazáért.

Ezek az ostoba próbatételek kifordítottak a bőrömből és csak akkor kezdtem valóban a sarkamra állni, amikor a barátnőm már csak legyintett a kitöréseimre, mondván már mindegy, elfogadta, hogy olyan vagyok amilyen.

Valójában inkább olyan érzés volt, mintha egyszerre mondott volna le rólam és könyvelte volna el, hogy "betört engem".

Mert lényegében ez történt.

Egy év után azt mondta, hogy már csak barátként tekint rám.

Addigra közel 3 hónapot élt nálam, inkább kényszerből, mint önszántából, bár rossz dolga nem volt. Beköltöztettem az új albérletébe, majd közölte, hogy ezt ne csináljuk tovább, mert ha nem is akkor, de rövidesen úgyis vége lesz a dolognak. Képzelt akadályokat rángatott elő, a saját jövőkép nélküli életének maszatos pecsétjét nyomta rá kettőnk kapcsolatára. Előtte szenvedtem a kapcsolatban, kívántam, hogy valahogy békésen el lehessen válni, de akkor és utána még hónapokig végtelenül kínlódtam az elvesztése miatt.

Nem engedett el. Én sem őt.

Nem attól vált elviselhetetlenné a helyzet, hogy egy munkahelyünk volt. Nem attól, hogy mindennek tetejébe az egyik legfontosabb tag a csapatomban. Nem attól, hogy 5 méterre ült tőlem egy szobában és minden nap láttam 8-10-12 órában. 

Nem szakadtunk el. Ez volt a baj.

Bennem hiú remény élt, hogy visszajön, hogy visszakönyörgi magát. Benne nem tudom mi játszódott le, de minden szabad idejét velem töltötte, a bánatát velem osztotta meg, a lelki társa maradtam. Vagy inkább szemetesládája?

Friendzone. Szárazbarát.

Volt még vita köztünk egyszer, hogy megérthessem, hogy mi is ez, amit csinálunk. Akkor azt mondtam, hogy vagy több lesz ennél nekem, vagy semmi több egy egyszerű lélegző embernél, akivel együtt húzzuk az igát. Nem akart többet. 

3 nap telt el így.

"Neked ez most így jobb?" - kérdezte zavartan a 4. napon. "Nem, de a másik út sem járható, jót legalábbis nekem nem hozott."

Rá nem sokkal engem kirúgtak. Valami furcsa varázsütés érte, rögtön közeledni kezdett. Kényelmetlen volt. Nem akartam a figyelmét, nem akartam, hogy keressen, nem akartam, hogy EMLÉKEZTESSEN. 

Nyilván ez nem választás kérdése.

Még akkor sem, ha erőszakosan ignoráltam, kerültem, a hívásaira nem reagáltam. Tudtam, hogy csak így szabadulhatok. Kicsit bíztam is Debrecenben és az így létrejövő mesterséges távolságban. Fájt még, amikor kézen-közön eljutott hozzám a híre, hogy ez vagy az a faszi ráhajtott, de igyekeztem kizárni, vagy azt mondani magamban, hogy szenvedjenek vele ők, majd meglátják, hogy nem olyan szép minden, mint ahogy elsőre gondolná az ember - például, hogy a türelem és az elfogadás nem járható út, műanyag konfliktusok kellenek. 

Ekkor kezdtem el nőket hajtani. 

Előbb csak régi kapcsolatokba leheltem újra életet: be nem teljesült főiskolai szerelem, másik munkatárs, rendezvényeken megismert nők. Aztán neten kezdtem keresgélni, Csajok és Pasik, Randivonal.

Mindezt a kúrás kedvéért. 

Szó sem volt itt kapcsolatokról. Egyszerű, ösztönszintű vágy keveredett egy viszonylag tudatos önigazolás iránti igénnyel: igenis kellek másnak.

Hamar egészen nem várt sikereim lettek. 

Legalábbis elsőre annak tűnt több is. December közepétől a volt szerelmet fűztem, aki egyre inkább hajlott a "barátság extrákkal" felállásra, majd januárban egy másik lány is a képbe került, aki nemrég költözött fel Budapestre. És utána jöttek sorban a többiek.

Aztán Vidéki Lány I. eltűnt. Volt Szerelemmel a végletekig húztuk egymás agyát, de hol egyikünk, hol másikunk hátrált meg. Feltűnt Vidéki Lány II. aki tetszett és láttam, hogy nem vagyok neki épp közömbös, de ennél többet nem éreztem iránta. És ott volt még a Nagyszájú, akivel elsőre találkozni se nagyon akartam. Aztán meg csak vele akartam igazán.

Persze a sors olyan, hogy nem feltétlenül az jön össze, amit a leginkább vágynál. Vagy hogy igazán szar legyen, végül minden megy a levesbe.

Volt Szerelem még egyszer feljött hozzám, de megint elbizonytalanodott - aztán meg csak egymásnak estünk, de még innen is visszatáncolt végül. Nagyszájú elköszönt, pedig ő lett volna az, akit minden teketória nélkül el tudtam volna magam mellett képzelni... Vidék Lány II-vel végülis csak összemelegedtünk, minden jól ment, míg egyszer csak ki nem nyögte, hogy ahányszor csak velem van, egy korábbi nagy szerelme jut eszébe és tekintve, hogy velem ez így nem fair, inkább ne találkozzunk.

"What you do not respect, will exit your life." - hallottam egy héttel később egy konferencián.

Kibaszott balszerencse. 

És kibaszott, határozatlan alakok. Velem együtt.