Sokszor elgondolkodtatott, ha egy blog, amit olvastam, megszűnt, vagy félbemaradt, hogy mi lehetett a mögötte lévő ok:

• a szerző megunta,
• nincs mit mondania,
• nincs ideje, hogy írjon,
• nem tud belépni, mert egy barom és elfelejtette a logint
• meghalt (jó, ez kicsit erős)

Április óta nem írtam. Alig több, mint fél év telt el, de mégis olyan érzés, mintha 5 pörgött volna le. Elkezdtek özönleni az események és napról napra jobban feszített, hogy nem tudom kiadni magamból azt a mérhetetlen terhet, ami rámszakadt.

Nem untam meg a blog-írást; végképp nem állítanám, hogy nincs mit mondanom. Hogy minden másodpercemet be kell osztanom, hogy éljek, már inkább igaz.

És egy kicsit meg is haltam.

Nem mondanám, hogy amikor elkezdtem írni a blogot, akkor jó életem volt. 4-5 hónapja dolgoztam egy cégnek, ahonnan 2 hónap után menekültem volna - cserébe megfizettek, de visszagondolva ez kevés dologért kárpótolt. A stressztől gyomoridegem lett és refluxot kaptam és ordítozós vitákig tudtam elmenni a barátnőmmel, apró, ostoba dolgok miatt, mert napközben annyit nyeltem a főnökömtől vagy a kretén partnereinktől, hogy hazaérve már nem maradt türelmem a legapróbb dolgokhoz sem.

Menekültem.

Más munkahelyre. A zenéhez. Játékokhoz. Barátokhoz. Magányt akartam, hogy ne bántsak mást és hogy hallhassam egy kicsit a saját gondolataimat. Menekültem ide.

Váltottam, de új bajok jöttek. Megvolt a lakásom, volt munkám és volt egy társam, aki arra várt, vágyott és ösztökélet, hogy költözzünk el, költözzünk össze. A gond nem ez volt, hanem a tény, hogy a nyugodtabb munka hozott magával mást is a gyomorbaj megszűnésén túl: kevesebb pénzt, de legalábbis az ígérthez képest jóval kevesebbet.

A semmiből kaptam egy másik munkát. Egyszerre 3 helyre hívtak, kettő komoly volt, végül rám jellemzően, sorsszerűen nem az nyert, amelyik először tűnt biztosnak. Beültem ide, ahol most vagyok, egy startup-hoz, ahol 3 hónap alatt előléptettek és hirtelen 5 ember helyett 50 munkájáért kellett vállalnom a felelősséget.

Tetszett. Tetszik most is. Csak közben elégettem egy csomó dolgot.

Az egészségem másodlagos, 10 hónap megfeszített meló után egy megfázás volt a legnagyobb bajom (meg az üzemorvos szerint az idegösszeroppanás esélye, ha nem állok le a napi 12-14 óra melóval, de szerencsére az esély meg is maradt ezen a szinten).

Ami megöl, hogy tönkrevágtam a kapcsolatom. 5 kibaszott év, ennyit csináltunk végig együtt, először mint barátok majd fél év után mint társak. Nem a munkám volt az egyetlen baj, vagy az ő szakdolgozat-államvizsga körüli idegbajos időszakai, majd élete első munkahelye, ahol a legmélyebb mélyvízben landolt. Baj volt, hogy elfáradt az egész, legalábbis az én oldalamról. 

Egy hónapja szakítottam vele. Összepakolt, de közben-utána könyörgött, hogy adjak egy esélyt, hogy helyrehozzuk. Nem akartam, mert időközben megérintett egy másik kapcsolat lehetősége, ahol úgy tűnt, hogy megtalálhatom amit kerestem, de míg ezt le nem zártam, nem akartam lépni.

Most persze ülök, nagyjából a két szék között... az egyiket elküldtem, mert úgy éreztem, nem működik; a másik fél, sőt egyenesen menekül az elől az érzelmi erő és nagyság elől, ami bennem feltámadt, ugyanakkor retteg elveszíteni is...

Beálltam a pofonfa alá. Önként, mert a dolgok nem működtek. Most azzal a döntésemmel és a vele járó következményekkel kell megbirkóznom, hogy erőszakot veszek saját magamon, változtatok a viselkedésemen és megküzdök az Újért.

Mert ez megéri. 

U.i.: Ja, a login megvan :P