Franciaország, Val d’Allos, 2010. március 6-14.

Idén negyedik alkalommal voltam Franciaországban snowboardozni (esetenként a rövidebb kifejezés kedvéért „síelést” fogok írni, de ez ne tévesszen meg senkit, vérbeli board-os vagyok :)

Az eddigi helyek, az összehasonlítás kedvéért: Valfrejus, Chamrousse, és Orciéres. Az idei célunk a Déli-Alpokban található, Pra Loup településsel együtt szokták emlegetni, mivel a val d’allos-i és a pra loup-i síterepek összefüggő pályát alkotnak.

Legyőzve ellenérzésünket idén újra a Skilines irodájával utaztunk, busszal. Az ellenérzés sajnos a szervezőknek szólt, nem az utazás módjának – ahhoz hozzászokik az ember. Két évvel ezelőtt a Chamrousse-ba velünk tartó csoportvezető annyira töketlen volt, mint három másik együttvéve: akkor történt, hogy a számtalanszor előre leegyeztetett és fixált 8 fős apartmant a szállásadók mégsem voltak hajlandóak biztosítani, ami a helyiek nyelvén nem értő vezetővel nem kevés bonyodalmat okozott. A csaj fel alá rohangált a barátnőjével (kézen fogva, mint az óvodások), majd végül mi beszéltük meg az apartmanok tulajdonosával, hogy ha nincs a kért szoba, akkor adjanak helyette 2 db, egymás mellett lévő, 6 fős szobát.

Kicsit tartottam is tőle, hogy mi lesz, de ezennel rehabilitálom is a társaságot: a csoportvezető tette a dolgát, a busz pazar volt (egyszintes, panorámaablakos Neoplan), viszonylag gyorsan (21 órás út) és teljesen zökkenőmentesen kivittek minket. Egyedül akkor fagyott meg bennünk a vér, amikor a szállástól cirka 100 kilométerre a sofőr kapott egy hívást, hogy lehet, hogy lavina zárja el a felvezető utat – végül itt sem volt semmi gond, a Residence Les Balcons du Soleil-ben foglalt szobáinkat átvehettük még kora délután…

…a szobáinkat, ahol viszont már ért némi meglepetés: a korábbi francia szállásokon nem tapasztalt, szűkös apartmant kaptunk. A konyha ugyan jól felszerelt volt itt is (mikro, normális hűtő, mosogatógép, kismillió edény) és a fürdőre sem lehetett panasz (tágas, káddal), de az alvóhelyek szinte egyáltalán nem voltak elszeparálva egymástól. Egyáltalán nem vagyok egy öreg, rigolyás alak, sőt, tavaly pont én mondtam, hogy teljesen mindegy, hogy milyen a szállás, mert a nap nagy részét nem ott töltjük, de azért necces lett volna, ha nem egyedül én viszem a barátnőm (mi kaptuk az egyetlen, tolóajtóval leválasztott hálószobát) és mondjuk az egyik csaj nem ment volna bele (jogosan amúgy), hogy reggelente nagy plénum előtt öltözzön át...

Cserébe volt nagy erkély, gyönyörű kilátással a hegyekre :) A szobákhoz tartozott egy-egy tároló is, így a sícuccainkat nem kellett felcipelni magunkkal – sőt, a tároló okán tilos is volt. Az iroda által kínált kicsit drágább szálláson a mi fizetős szolgáltatásainkkal ellentétben volt ingyen wi-fi (tehát a nagyon kockák átsétálhattak a laptopjukkal, telefonjukkal) és szauna, illetve valamivel közelebb volt (400 helyett 300 méter) az első liftekhez. Az egyik srác helyi sífelszerelést bérelt és jelentem, megérte: Head sícipő, Rossignol botok, Salomon carving-léc és mind nagyon jó állapotban! Cirka 1000 forinttal került így többe, de egyrészt nem kellett cipelnie, másrészt messze jobb minőséget kapott ennyiért, mint itthon. Ja, és második nap a síliften bénázott és eltörte az egyik botot, de a visszavételnél a kölcsönzős egy legyintéssel elintézte a dolgot. :)

A pályák tényleg közel voltak, egy betonúton kellett lesétálni, ahol rögtön két irányba mehettünk: le a völgybe, ahonnan 3 ülőszékes és egy eddig nekem ismeretlen, ketrecszerű lift (le kellett csatolni és egy csilléhez hasonló, nyitott „ketrecbe” beállni) indult az Observatoire nevű csúcs irányába vagy fel a Marin Pascal nevű négy személyes ülőszékessel, ahonnan egy ugyan olyan lift vitt tovább a Téte de Vescal nevű, 2500 méter magasan lévő csúcsra.

A pályák minősége és gondozása szerintem kiváló, már-már példaértékű. A nagy síterepen elvesztek az emberek, tömeggel sosem kellett számolni, a második liftbe mindig be tudtunk szállni. Többen írták, hogy nem járnak rendesen a munkagépek és hogy márciusban már használhatatlanok a pályák: én minden délután, rögtön a pályazárás után láttam, hogy mennek ki rendbe tenni a lejtőket illetve a március eleji időjárás nem vágta haza az utat, egyetlen egy napon volt kásás a hó és akkor is csak a felvonók előtt közvetlenül, ahol ezrével csúsztak az emberek. Talán életem eddigi legjobb időjárását fogtuk ki: csak az első napon, vasárnap volt beborulva az ég, ekkor havazott is. A hét további részében verőfényes napsütés várt minket minden reggel, amit csak kedden szakított meg egy borúsabb nap. Az egy kicsit kellemetlenül érintett, hogy csütörtökön és pénteken a liftek aljánál még +12-14 fok volt, míg párszáz méterrel feljebb már -12! Mire síruhába beöltözve leértünk a lifthez leizzadtunk, mint a ló, majd a liften ülve éreztem, ahogy a vizes testemet csapja a jeges szél :-/

Ami viszont nem tetszett, az a liftek minősége. A kabinos lift és a Téte de Vescal-ra tartó ülőszékes lift 10 perc alatt ért fel, ami az előbbinél még hagyján, mert zárt fülkében ül az ember, de a másiknál bizony csap a szél rendesen és a pályazárás előtt – napsütés ide vagy oda – már marha hideg is volt. A 10 perces libegésben még az a dühítő, hogy az említett Téte de Vescal-ról ha jól nekieresztettem, akkor 3 és fél perc volt lejönni… amúgy én ezt a pályarészt élveztem talán a legjobban: dimbes-dombos, kék jelzésű (nem vagyok annak a híve, hogy csak a mocsoknehéz pálya a jó pálya, sőt), nagyon széles lejtők, sok ugratóval és még a liftek bezárása után is napsütéses, ráadásul innen lehetett lecsúszni közvetlenül a szálláshoz (bár ez egy elég hosszú szerpentin, az olvadás után amúgy autóút, ennél fogva nincs nagy lejtése: board-dal csak annak jó, aki már tudja úgy pakolni a súlyát, hogy megmaradjon a lendülete és bármelyik élen vagy a lapon is magabiztosan áll, mert ha egyszer felborul az ember, akkor elég sok idő mire újra felgyorsul). Mint írtam az Observatoire kabinosa szintén elég lassú, de cserébe álomszép kilátás nyílik a csúcsról (bal oldali kép) és egy nagyon jó, szerintem könnyű piros pálya visz le róla (Jonquilles) ami lejjebb becsatlakozik a Roche Aux Fées nevű kék, majd még lejjebb a szintén kék Coucous nevű pályákba. Föntről megy még egy fekete pálya is a 3 Evéchés, de ezt nekem elég volt lefotóznom, mert inkább volt szakadék, mint kialakított lesiklópálya. A kabinos lifthez 3 módon tudtunk feljutni. A már emlegetett „ketrec” közvetlenül abba az épületbe érkezik, ahonnan a kabin indul. A másik opció a ketreces mellett lévő két ülőszékes lift: a bal oldali 4 személyes egy ugratókkal és kidobókkal teli rider park-ba visz, a másik, 6 személyes pedig körülbelül a hegy feléig (tehát feljebb száll ki az ember, mint a kabinos felvonó alja, de jóval az Observatoire alatt).

Ezt a 6 ülésest tudom mindenkinek ajánlani, mert talán ez az egyetlen modern felvonó a terepen. A kabin öreg és szűk, pláne, hogy a board-ot be kell vinni magunkkal (kívül nincs normálisan kialakított tartó, csak a síléceknek) a fülkébe, amiből viszont kilóg(!), mert csak úgy fér el, hogy az ember felállítja, ilyenkor viszont az ajtó rázáródik… a többi ülőszékes lift szintén inkább a board-dal szívás, mert a kiszállásnál nem lassítanak és nem egyszer előfordult, hogy hiába löktem el magam, a lift utolért és megtaszította a vállam, majdnem felborítva így. Egyedül a Marin Pascal-on nem ért utol, ott viszont annyira meredek az a pár méteres lejtő ahol kiszálltunk, hogy a kevésbé rutinos barátnőm simán elnyalt rajta. Én csak azért nem anyáztam állandóan, mert megvan az az előnyöm más board-osokkal szemben, hogy nem hagyományos racsnis kötésem van, hanem egy elég ritka, Step-In-nek nevezett Emery cuccot vettem, amiből villámgyorsan ki-be lehet lépni: ha úgy is jött ki a dolog, hogy ki kellett csatolni, akkor se volt gond, mert a kapukon átcsúszva 2 másodperc alatt vissza tudtam lépni a kötésbe, így a kiszálláskor nem kellett félig becsatolva a kilépőn egyensúlyozni. Az emlegetett 6 személyes lift viszont tényleg nagyon ott van, kényelmes, gyorsan felér, a kiszállásnál szinte nullára lassít és a talaj is normális volt – itt csúsztunk a legtöbbször.

Az árakról nem tudok újat mondani, elég kemény számok röpködnek. A hütték nem az én világom, de a barátaim ettek féltenyérnyi sajtburgereket 2-4 Euro-ért, mindenki gondolja, meg hogy ebből mit tud házilag kihozni. A mi szállásunkhoz közel (150 méter) volt egy Vival közért, ahol volt külön pék is, itt a legnagyobb baguette 1,20 Euro volt. A közértes csaj majdnem beszélt angolul, a pék hölgy semmit, de legalább nagyon kedves volt :) Azt mondjuk kicsit röhejesnek tartom, hogy egy turisztikai központban ennyire nem beszélnek az emberek semmilyen idegen nyelven, még a szálló recepciósa se!

A hazaúton megálltunk 3 órára Monte Carlo-ban: aki még nem járt itt és teheti, ilyen utat válasszon, mert gyönyörű város, millió látnivalóval.

Összegezve: 10/7.2

Utazás: kényelmes busz; segítőkész, talpraesett csoportvezető; normális buszsofőrök; jó szervezés 10/10

Szállás: nem elég tágas; nem volt felmosórongyunk és vödrünk; a mosogatógép gombja kontaktos volt (1 nap alatt megszerelték viszont!) 10/7

Pályák: sok és jó minőségű pálya; elvétve nem volt tökéletes az összeköttetésük és emelkedős részbe szaladtunk 10/9

Felvonók, liftek: a liftek lassúak; az ülőszékesek, az egy darab 6 személyest leszámítva nem lassítanak, nehéz kiszállni belőlük 10/4

Árak, személyzet: „megszokott” magas francia árak; zömmel barátságos helyiek, de nem beszélnek, csak franciául 10/6