Kíméletlen, idegőrlő lassúsággal nyílik ki az ajtó.

A zárnyelv fáradtan nyög, a keret recsegve-ropogva engedi el öleléséből a fát. Fény vág végig az apró helyiségen, ahogy pár lépés után megáll a küszöbön és felemeli lámpását.

Kicsit bánt a hirtelen világosság.

Nem az ismeretlensége, hiszen régi barátként tekintek rá: melege körüljárja a szívem, eltemetett, elfojtott érzések sorát idézi fel bennem; megnyugtat, ahogy ragyogása átölel és az addig uralkodó sötét árnyak helyett játékos képeket rajzol a falra.

Nem tudom mi következik.

Körbenéz a szűk helyiségben, tekintetem követi az övét. A falakat pásztázza, a széltében-hosszában alig pár lépésnyi szobát, amely hosszú ideje az otthonom már. Lámpása fényénél megcsillannak a betűk, a mondatok végtelen sorai, amelyek a durva kövek felszínét borítják.

Történetek.

Nem lép beljebb, csak távolról olvassa a szavakat, ajkai némán mozognak. Én még mindig a padlón ülök, hátamat az ajtóval szembeni falnak vetve és nézem őt, ahogy a felvésett gondolatokon át a lelkem kútjába bámul. Azon kapom magam, hogy halkan dúdolok: furcsa kísérőzenéje mindannak, amit a leírt betűk hordoznak, de egyben megnyugtató dallam is számomra - eszembe juttatja miként merítettem erőt az írásból és a zenéből újra meg újra, és hogyan folytattam a magammal és világgal vívott szüntelen háborút.

Most végre győztem volna?

Még mindig az ajtóban áll, de már nem a szavakat fürkészi - a szavakat, amit az egyedüllét óráiban önmagamat egybentartására, szüntelen össze- és újrakovácsolására papír híján a falakra írtam. Nem, most már engem néz. Vizsgál, keresi a rést az álarcomon, hogy mögé lásson: hogy felfedezze a mögötte rejtőzködő embert, hogy megláthassa milyen veszélyeket hordozok magamban, hogy tudja milyen fenyegetést jelenthetek számára egy váratlan pillanatban - hogy egy rémálom van-e a maszk mögött, vagy a vágyott ábrándokkal átszőtt jövő és annak beteljesítője.

Látom rajta, amikor megérti.

Nincs álarc. 

Komótosan állok fel a földről. Itt van előttem és egyedül hozzám jött - nincs miért kapkodjak, a türelmetlenség gyötrelmes hullámain már túl sokszor emelkedtem olyan magasságokban, ahonnan fájdalmas volt újra a mélybe zuhanni. Furcsamód valahogy zavarban érzem magam: láthatatlan ráncokat simítok ki a ruhámból, ahogy elindulok felé, a tekintetünk csak lassan találkozik - aztán engedem, hogy korlátok nélkül belém lásson a szemeimen keresztül...

...mert nincs álarc.

A legtisztább valómban állok előtte. Volt már korábban más, aki ilyen mélységekig járt bennem - de az a valaki már nincs és tudom, hogy nem is lesz, mert nekem ő kell. Érzéseket és gondolatokat elrejtő maszkom nélkül pillant rám, hagyom, hadd lássa minden gyarlóságom és azt, hogy mit tudok adni nekem a legigazabb önmagamként.

A tekintette elszakad az enyémtől, a nyakamban lógó ezüstös kulcsra vándorol. Zavartan pillant rám, egyik lábáról a másikra áll - mintha nem ő lenne az én cellámban, hanem fordítva…

Cella…

Mint egy óriás fekete harapásnyoma egy gigantikus sziklában: magas, a sötétség végtelenjébe vesző falak; apró ablak, amelyen át a most kint uralkodó éjszaka néz vissza; masszív, áttörhetetlen ajtó, a külvilág felé nyíló átjáró…

Az ajtót nézi, a kilincset próbálgatja. Az egyszerű szerkezet könnyen jár, de a zárnyelvet rozsda lepi, mint amit hosszú-hosszú ideje nem használt senki. Ismét a nyakamban lógó kulcsra pillant, majd rám néz - szemében újra a felismerés szikrája gyúl ki.

Az ajtó sosem volt zárva.

Mosolynak indul a grimasz, amely végigszalad az arcomon - de csak annak indul, mert nincs benne valódi vidámság. Értetlenül, kérdőn néz rám, szavak nélkül is tudom, hogy mi cikázik a fejében:

“Miért?”

A válasz egyszerű.

Sosem az volt a kérdés, hogy kimegyek-e azon az ajtón. Mindig is az számított, hogy ki jön be rajta.

Egymás arcát kutatjuk. Ő még mindig nem lépett be - én még mindig a küszöb innenső oldalán állok. Visszanézek, de nem egy börtönt látok.

Erőd.

Magas, a sötétség végtelenjébe vesző falak: tér a gondolatoknak, védmű, amely elfedi sérülékenységemet. Apró ablak, amelyen át a most kint uralkodó éjszaka néz vissza: kémlelőnyílás, amely emlékeztet a fényre és a valóságra, amely a falakon túl vár. Masszív, áttörhetetlen ajtó, a külvilág felé nyíló átjáró: a hozzám vezető út, amelyre már többen ráléptek és amelyen át tudom, hogy eljut hozzám az, akire igazán vágyom.

A kezében tartott lámpás táncoló fényét bámulom. Nem húzom magam felé; az ajtó nyitva van.

Dönthet.