Sziklák közt járok.

Az égbe nőtt falak felett nem mindig látszik a kék ég. Ahogy haladok, időről-időre elnyel a kanyon, egy alagút tapintható sötétsége borul rám.

Az út néhol széles, mintha millió kéz vájta volna - máshol olyan keskennyé szűkül az átjáró, hogy erővel kell átpréselnem magam, a vállamat befordítva; ruha szakad, seb nyílik.

De átmegyek.

Üresnek érzem magam. Nem azért mert valaminek vége van. Ezúttal az öldököl, hogy nem kezdődik el.

A kapujában állunk valami jónak. Együtt, külön életekkel a hátunk mögött, egy lezáratlan darabka múlttal, amit bár majd 10 éve mélyen elástunk, most mégis felszínre tört és követeli a beteljesülést.

Az utolsó szorosokon már együtt törtünk át.

A ruhákat leporoljuk, a másik sebeit kitisztítjuk. Mikor felpillantunk, előttünk a tér végtelenje néz vissza ránk. Ez még mindig a kanyon, de a falak kisebbek, az éleket szelíd partok váltják fel. A korlátok megvannak, de a lehetőségek tiszta útja tárul elénk. Nincsenek vaksötét alagutak és nincsen béklyó - a helyüket az ismeretlen, a még sosem látott veszi át.

Amitől ő fél.

Én a törpévé zsugorodott okker falak közti tavat látom, ami ijesztő kékséggel tükrözi vissza az eget. Nem tudom pontosan mi van a felszín alatt, mégis hív magához, mert amit látok, amit érzek, az vonz.

Ő nyugtalan. Megmutatom, hogy mi van a víztükör alatt, de mégis bizalmatlanul nézi és vissza-visszapillant a hátunk mögé, ahol a szoros keskeny éjfekete szájában valami még néha megmozdul, megragadva a tekintetét.

Nem mozdulunk.

Azt gondoltam a legnehezebb az átjutás lesz. Hogy onnantól minden kitisztul. Ehelyett most új árnyakkal küzdök. Életszerűtlen, élhetetlen alternatívákkal, miközben az ismeretlen - a vele együtt járó kételyekkel együtt is - több jóval kecsegtet, mint bármi ami volt...    

A tó idegen. Valóban más mint ami volt. És igen, veszélyeket is hordoz magában.

Mégsem riaszt.

Állok a partján. A kezem kinyújtva, érzem, hogy a másik tenyere könnyedén az enyémbe simul. Nem húzom, nincs értelme. Még visszafelé néz, még töpreng, de a közelsége nem kérdés. Látja a tavat, már tudja mit kaphat tőle.

Teszek egy lépést előre. A sziklafalak árnyékából kilépve ugyan az a fény esik rám, mint ami a tó rezzenetlen vizén is játszik. Most én nézek vissza, de nem az útra, amit magunk mögött hagytunk.

Csak rá.

“Menjünk” - mondja és mellém lép.