Komolyan kezdek kételkedni abban, hogy azok az emberek, akik a feletteseimnek nevezik magukat, léteznek-e. Lehet csupán a ma ebédre befalt laskagomba volt valójában valami pirospettyes halucinogén szirszar és most képzelődom, mert az nem lehet valóság ami itt megy...
Én mondom, a legvadabb rémálmaimban sem merülne fel, hogy ilyen töketlen, nyomorult, seggfej emberek cégeket vezetnek (sőt, esetemben még tulajdonolják is azt!). Győzködöm magam, hogy csak az ártott meg, hogy egy lélegzetvételre, két hét alatt megnéztem a Lost összes évadját és most én is valami alternatív világba keveredtem, ahol inkomptenes gyökerek bombáznak az elborult marhaságaikkal.
Reggel laza 3 órás raporttal kezdtünk, ahol végre a baromarcú főnököm felfogta, hogy amit végül marketing-tervként leadtam neki februárban, az közel sem azokról az irányvonalakról szól, amit én helyesnek tartok: helyette a saját, hagymázas képzelégei közepette kiizzadt baromságokat írtam be, mivel mondhattam én bármit, ő ezekhez ragaszkodott, én meg egy bizonyos pont után mindig megelégelem a széllel szembe hugyozást, úgyhogy beletörődtem, hogy itt ötletekkel nem megy semmire az ember, úgyis csak az a jó, amit "fenn" kitaláltak. Persze most ég a ház, mert a talicskaszám kidobott pénz (pl. az ostoba vitorlásverseny-szponzorációk, ahol egy lélek nem vesz tőlünk semmit) 0, azaz nulla forintot hozott vissza, amire most a tárgyév felénél sikerül kiötleni, hogy "OK, akkor kezdjük előről, csinálj egy új tervet, mondd el, hogy szerinted hogy lenne jó."
Ha nem tudnám, hogy az egész nem fog többet érni, mint néhány szélbe kiáltott szó, akkor még lelkesen neki is állnék. Így viszont, hogy biztosra vehetem, hogy csak arra lesz jó az egész, hogy utána csinosan kibéleljem vele a szemétkosaramat...
Persze lehet ezt még tetézni és tetézik is.
Az, hogy hozok egy kiváló, kismillió PR-megjelenéssel körülbástyázott lehetőséget és le se köpik... OK, máshogy gondolkodunk, nekik csak a TV-újság-plakát klasszik eszköztár létezik, elfogadom. De hogy arra nem képesek, hogy amikor ez a lehetséges partner megtisztel azzal, hogy eljön hozzánk, akkor odajön és bemutatkozik?
Tuskók.
Még el sem ült a por, de már jön a következő agyrothasztó állatság: az új ügyvezető-helyettes (szerencsétlen semmit nem tud a cégről még, csetlik-boltlik, pedig kedves, joviális pofa, akivel lehetne dolgozni) odajön hozzám, hogy mikor érkeznek az installációk, mert az egyik vidéki partner rosszat kért, amit kapott az nem fér el... itt még volt egy hajszálnyi türelmem, főleg, hogy csórikám nem tudta, hogy milyen területre tévedt, így csendesen, nyugodtan elmondtam neki, hogy halványlilasegédfogalmamsincs, mivel én az igényeket gyűjtöm be az üzletkötőktől, de a konkrét rendelést nem én csinálom, lévén
1. nem tartozik se a feladat-, se a jogkörömbe (bár ennek még nem kéne kizárni a dolgot),
2. nincs hozzáférésem a webshop-hoz, ahonnan rendelni tudunk,
3. ráadásul nemhogy hozzáférésem, elérési utam sincs ehhez a rendszerhez.
Ezt egy kissé zavart "Jó."-val elintézte, becsattogott a közös felettesünkhöz és vázolta, hogy mi a helyzet, mire annyit hallok, hogy a főnök értetlenkedik, mert ezt mi már múlt héten megbeszéltük, mi az, hogy nem tudom. Itt már úgy keltem fel az asztaltól, hogy a velem szemben ülő pénzügyi vezető kristálytisztán hallotta az összes fogam csikordulását. Mire a főnök ajtajáig értem sikerült a habzónyálas vicsorgásomból átmenni fapofába, így viszonylag blazírt arccal meg tudtam jegyezni, hogy három márkánk van, amiből legutóbb kettőről adott információt és az épp kérdeses - amúgy legnagyobb márkánkról - semmilyen információt nem adott. "Ja, hogy akkor lehet, hogy azt nem küldtem át? Hú, megnézem"
Közben jött hozzám egy újabb partner, aki fél milliós barterért hajlandó volt annyi nyomtatott felületet adni, ami alsó hangon 5 millió szokott lenni, a listaár letornázása után - mindezt persze úgy, hogy nekünk a cserébe adott áru kiskereskedelmi áron kerül 500.000 forintba, amúgy valami arcpirítóan pofátlan összegért jön, kb. a negyedéért. Egy ilyen üzletfelet épeszű ember hogyan fogadna? Nem kérem, hogy csókoljon neki kezet-lábat, de az, hogy undorodó, dühös pofát vág és arra nem képes, hogy köszönjön, az szerintem messze nem a megfelelő hozzáállás...
Tegnap megkaptam az újabb adminisztrációs programomat is, Task Coach, vagy mi az istennyila. Marha jól el lehet vele ütni az időt, írogatja az ember, hogy mit is kellene csinálnia ahelyett, hogy operatív munkát végezne. De legalább kedves főnököm nagy örömére van ráfordítás-mérő opció. Igen komoly, beírod, hogy mikor kezdtél el foglalkozni egy adott feladattal, aztán... aztán ha nem felejted el beírni, hogy mikor mentél el ebédelni, WC-re, elintézni tíz fontos telefont, stb, akkor a nap végére szépen kiböfögi, hogy mondjuk 6 órát töltöttem egy hírlevél megírásával. Persze ugyan így lehet a saját javunkra csalni, azzal, hogy extrarövid periódusokat adok meg egy-egy munkára, mondván nekem annyi idő elég volt - persze így az egész értelmét veszti, de mit bánom én, lévén alapvetően értelmetlennek tartom.
Közben úgy fest, hogy a kötelező ejtőernyősünk, a főnök macája terhes - vagy csak szimplán hízik, mint egy vágósertés. Ha mégis készülne a trónörökös (a már meglévő, szarrá kényeztetett, nyafka, tenyérbemászó, hiperaktív zabigyerek mellé), akkor annyival javulna a szitu, hogy eggyel kevesebb léhűtő szívná el a tényleges munkát végzők elől a punnyadt oxigént.
Epedve várom.
Vagyis nem, kicsit sem ezt várom, hanem hogy végre az elmúlt kétheti munkámnak meglegyen a gyümölcse és megkapjak egy többkörös-próbamunkás felvételi eljárás után egy PR-referens melót. Hétfőn már az utolsó két jelölt közé beválogattak...
