...VÉGRE!!!

Eljutottam ide is, így bő egy hét után. Jól esik újra írni, mert az elmúlt pár nap élményben gazdag volt ugyan, csak éppen egy cseppet sem boldog...

Egy hete hétfőn egy másfél órás angol nyelvű állásinterjút ültem végig annak reményében, hogy lesz új melóm, egy most Magyarországra lép pénzügyi cégnél, mint marketing vezető. A pénz valamennyivel több lett volna, de ez jelen pillanatban mellékes is volt, mert azzal is megelégedtem volna, hogy ha a mostani fizetésem megkapom, csak mehessek innen.

Rá két napra írtak, hogy nincs elég ismeretem a pénzügyi piacról... kénytelen vagyok elfogadni, mást amúgy sem tehetek, csak éppen bosszant az, hogy megint úgy mondtak nemet, hogy azt, amihez tényleg értenem kell - jelen esetben a marketing - nem mérték fel. A legdühítőbb pedig az, hogy sajnálkozva hívott tőlük a HR-es, hogy nem jött össze a dolog, majd hozzátette, hogy nem érti a vezető döntését, mert egy utolsó körös van még rajtam kívül, de az illető nem ért a marketinghez (!!!), a pénzügyekben úgy, ahogy ellavíroz, de amúgy meg egy gyökér...

Aránylag hosszú ideje ez volt az egyetlen olyan lehetőség, ahol behívtak és valamit mutathattam az interjún - most igencsak kapálózom, hogy milyen más út van még nyitva...

... mert nem az fáj igazán, hogy ode nem mehettem, hanem az, hogy itt kell maradnom...

Idebenn a helyzet csak egyre rosszabbodik: amióta itt dolgozom, a főnök állandóan cseszeget, hogy csináljak jelentéseket, tartsak beszámolókat arról, hogy mit is csinálok én benn, mert ő nem látja sosem, hogy mi mennyi ideig tart, mivel hol állok. Ennek az a folyománya, hogy múlt héten a nyolcadik (!) sablont készítettem el, amibe beleömlesztettem, hogy milyen kismillió teendőm van, próbáltam hozzá határidőket kiizzadni (most mégis, pl. a céges honlapon a hírfolyam szerkesztése, amit egész évben csinálok, hogy köthető bármilyen határidőhöz is?) és végre egy olyan formát kitalálni, amire nem azt kapom válaszként, hogy "Én ezt nem látom át." vagy "Ez így oké, de úgy kellene átírni, hogy...". Volt már itt Word dokumentum, Excel-táblázat, MS Project, Outlook-szinkronizálgatás, kétnaponta PPT-s kiselőadás... a halálba idegel, hogy 2-3 naponta új formát kell kitalálnom, ami valamiért soha nem jó... ha önmagában ez az ostoba adminisztráció nem venné el az időm negyedét, még akkor is ott lenne az, hogy újabb és újabb verziókkal kell előállnom.

De még el is veszi. Minden kedd és csütörtök reggel mehetek raportra, amire persze illik felkészülni, ha nem akarom, hogy vég nélküli szekálásba menjen át a megbeszélés, így minden hétfő és szerda délután az apró-cseprő dolgok összeírásával telik, nyakonöntve azzal, hogy általában új rendszer szerint kell összeszednem őket...

Szarfűrészelés.

Lelkiismeretes dolgozó vagyok. A munkáim mindig készen vannak, általában már több nappal a határidő előtt, de mindenképpen a megbeszélt deadline-ig. Tökéletesen végzem egyedül, utasítások és irányítás nélkül, amit kell.

Akkor mi az isten haragjáért kell annyi felesleges papírmunkát összehoznom, hogy az 3 erdőirtásból se jön össze?!

Remélem, hogy a drága főnököm addig fog rohadni a pokolban, amíg az összes általam gyártott beszámoló papíranyagát egyenként, kilós gömbökké gyúrva fel nem tolják a seggébe a vidám kis vasvillás fazonok... egy pár évig már tuti nem unatkoznának.

A holnapi papírrakás gyártását 10 perce fejeztem be, de könnyen lehet, hogy holnap be se jövök, mert érzésem szerint olyan napszúrást kaptam tegnap, hogy a fal adja a másikat. (Mondjuk igen, gondolhattam volna rá, hogy nem mindennemű árnyék és folyadék nélkül kellett volna júniusban 11-től délután 6-ig kocsit szerelni az első normális nyári napon, de már késő bánat.)

Ha így lesz, akkor annak három előnye van:

1. végre kialszom magam,

2. el tudok menni egy találkozóra, amiből még munkám is lehet,

3. ha nem roppan össze a koponyám, akkor holnap is tudok írni.

No, összecuccolok, aztán meglátjuk, hogy mi lesz holnap