Szégyen és gyalázat, de a blog az elmúlt két hétben nem gyarapodott valami sokat.

Nem magyarázkodásképpen csak mint tényeket írom:

1. Három hete most volt az első szabad hétvégém, amit a változatosság kedvéért megint a Balatonon töltöttem, de most legalább a családdal.

Drága jó nagyikám 75 éves lett, amit gondoltuk valami méltó dologgal ünneplünk, de végül egy tihanyi pörköltözést csaptunk, mivel Mama közölte, hogy ő már nem utazik sehova (Plitvicébe akartuk kibuszoztatani Papával együtt) és nincs szüksége már semmire (tavaly kaptak a nagybátyámtól egy kenyérsütőt, amit egyszer már meg is néztek kicsomagolva :) ), csak a családdal akar lenni.

2. A múlt hétvégi rendezvény katasztrófális volt. Lehúztunk Lellére péntek hajnalban, mivel a szervezők közölték, hogy nem lehet építeni, csak fél 12-ig, mert délután háromkor (!) már (!!!) a megnyitó lesz, nem lehet benn kocsi a rendezvényterületen. Odaérkezésünkkor a határidő már 11 óra lett - cserébe nem várt módon kisütött a nap. A sátrat összedobtuk a kollégámmal, aztán vártuk hogy mi lesz.

Eső lett.

Nem szakadatlan, de épp annyi, hogy még a nagy dirrel-durral beharangozott megnyitón is volt vagy 5 ember. Abból minimum 3 szervező. A legfrankóbb az volt, hogy egy műköves részen kaptunk helyet, arra terítettük le a szőnyegünket: namost az út pont felénk lejtett, így az amúgy is esőben ázó anyag folyamatosan szívta magába az aszfalt és a műkő találkozásában keletkezett pocsolyát - fixre vehettük, hogy mi is úszni fogunk a lében, amikor majd összepakolunk vasárnap.

Ilyen szép időnk volt...

Ehhez képest annyi változott, hogy nem vasárnap, hanem már szombaton cuccoltunk, ugyanis a szervezők másnap reggel dideregve jöttek oda hozzánk, hogy bontsuk a motyónkat, mivel már a nagyszínpadot is szétszedték, lévén az évszázad vihara várható... Mi félig vigyorogva, félig összekoccanó fogakkal bólogattunk, mert a francnak nem volt kedve az 5 fokban dekkolni, hétvégén, és azt várni, hogy valami elmebeteg beesik-e nézelődni (nem esett).

A zuhogó esőben szétrángattuk a sátrat, valahogy összegöngyöltük a mosórongyá ázott szőnyeget és irány haza.

Ja nem, még nem is! Ugyanis a velem tartó pesti üzletkötőnk megismertetett a Zamárdiban a parttól párszáz méterre működő Mauro nevű olasz étteremmel, ahol élve a lehetőséggel, hódoltam az egyik nagy szenvedélyemnek, értsd: félholtra zabáltam magam. Az árak normálisak, a hangulat fenomenális, a pincérek udvariasak és villámgyorsak. A kaja mennyisége átlagon felüli, a minőségei is rendben van, de azért csodát nem kell várni.

3. A mai nappal kiderült, hogy maradok egyelőre marketinges, de legalábbis légiirányító nem lesz belőlem. Elmentem ugyanis tesztet írni hozzájuk, lesz-ami-lesz alapon. A 6 lépcsős tesztből az úgynevezett szortírozó feladaton elkaszáltak, úgyhogy ez a hajó örökre elúszott (össz-vissz egyszer próbálhatod meg, ha megvágnak, akkor nem vagy alkalmas és pont!), pedig meglehetősen csábító volt a 600.000 bruttó kezdőfizetés, meg a heti 2-3 munkanap :) Minden esetre megnyugtattak, hogy az angolom frankó (bár izzadtam a feladatokon rendesen), a térlátásom és az ehhez kapcsolódó képzelőerőm pedig átlagon felüli - sajnos a HR-es nem tudott olyan pozíciót mondani nekem, ahol a síkban széthajtogatott kockák összerakása és beforgatása sok plusz pontot érne.

Még egy-két vasam van a tűzben, de erről le kell mondanom, lehet jobb is, mert ha ez most nem ment, akkor csak vért pisálva tudnám csinálni, rühellném és ez annál felelősségteljesebb munkakör, hogy így nekiálljon az ember.

A héten reményeim szerint lesz egy pár poszt, mivel ötlet gyűlt rendesen. 

Coming soon:

KFV+ poszt

Nemzetközi horror-körkép, a szokásos keresetlen stílusban

Egy kis visszaemlékezés az elmúlt 10 évemről

Addig meg hallgassatok zenét, mert jó  - a szöveg, a zenei rész és a főszereplő csaj is :) Ritka eset!