Tegnap végre hazaengedték nagyapámat a kórházból. Valahogy nem élvezte Közép-Európa egyik legkorszerűbb gyógyító intézetét, ami annyira jól felszerelt hely, hogy ha délután új beteg kerül be, akkor gazdasági csődöt okoz egy plusz zsömle beszerzése... a zárójelentést még nem láttuk, mert az orvos fél 1-kor már nem volt bent - ehhez nem fűzök inkább megjegyzést, mert egyrészt nem tudom, hogy miért nem volt már ott ebben a viszonylag korai időpontban (lehet műtött, máshol ügyelt, stb.), másrészt tényleg nagyon normálisan ellátott minden beteget és ha elértük, akkor válaszolt a kérdésinkre, amiért tényleg hálás vagyok.
Igazából nem is kampányolnánk annyira a papírokért, ha nem lett volna már egy elég durva kalandunk pont ebben a kórházban, pont papa esetében. 3 évvel ezelőtt be kellett vinni az öreget, mert állandóan a WC-re rohangált, de nem vizelnie kellett, hanem a vér dőlt belőle. A kórházban elmondták, hogy a hasüregben 6-7 deci vér kotyog, azt leszívták-leeresztették, de az okot akkor még nem tudták. Pár nap múlva kisütötték, hogy van egy ciszta az öreg egyik veséjében, ami nem nagy gáz, endoszkópos műtéttel, helyi érzéstelenítéssel, minimális nyiszálással kikapják semmi perc alatt...
Ehhez azt kell tudni, hogy papa alig-alig volt beteg, mióta az eszemet tudom, kórházban meg sosem feküdt, a műtétet meg csak a Vészhelyzetből ismerte. Ja és fél az orvosoktól. Lehet a félelem nem is jó szó, inkább bizalmatlanságról beszélhetünk az esetében, lévén majdnem nulla tapasztalata volt az orvosokkal kapcsolatban.
A lényeg az, hogy a műtét előtt bepánikolt. Egy 80 éves embernél ez nem szerencsés, de mit volt mit tenni, elaltatták, mert az világossá vált, hogy különben nem tudnak vele semmit kezdeni. Én azt tudom mondani, hogy nagyjából idáig volt rendben a sztori. Felvágták vagy 40 centi hosszan, megtették amit kellett, aztán összevarrták, mint egy zsákot. Mi meg örültünk, mert úgy voltunk vele, hogy majdnem földi csoda, az is, hogy magához tért még az altatásból...
Aztán jött a zárójelentés.
A nagybátyám meglehetősen nagydarab ember, a fejét erőteljes ősemberszőrzet öleli körül, de még így is inkább egy joviális medve benyomását kelti, mint egy félelmetes alakét. Valószínűleg a műtétet végző orvos nem értett volna velem egyet, amikor Öcsi vérben forgó szemekkel üvöltött vele, hogy "Mégis hogy gondolta, hogy elfelejtett szólni arról, hogy nem ciszta volt az öreg veséjében, hanem rák és kikapta az egész szervet, ahogy van?!"
OK, hogy megmentesz egy embert. OK, hogy egyből a műtét után nem akarod felzaklatni azzal, hogy nem cisztája volt, hanem rákja, pláne, hogy bizonyítottan majrés az illető. De azt mi magyarázza, hogy a hozzátartozók előtt is eltitkolod, hogy mi is történt pontosan? Azért az szerintem nem mindegy, hogy az ember egy vagy két vesével éli az életét... legalább mi tudtunk volna róla, hogy egy alkalmas pillanatba beavassuk nagyapámat is... most nem hiszem, hogy ilyen csontvázak fognak kihullani a szekrényből, de azért a bizalmatlanság megmaradt.
Közben munkát keresek. Egyelőre kettő, talán három olyan ajánlatot találtam, ami nekem is megfelelne és ők is megkapnák, amit akarnak. Azt be kell látnom, hogy PR-marketing terén most nem lesz valami egyszerű a váltás, de legutóbb se volt az, úgyhogy fel vagyok vértezve a dolog ellen, ha mással nem is, hát tapasztalattal és türelemmel.
Egy ismerősöm beajánlott egy bankhoz, ahol senior PR manager-t keresnek, de onnan még nincs semmi válasz és tartok is tőle, hogy nem is lesz - a kiváló referencia nem garancia rá, hogy kellek nekik, mert az években mért tapasztalatom sokak szerint még harmatos. Amúgy ezt meglehetős baromságnak tartom és szerintem velem együtt egy csomó ember szenved ettől, hogy sokszor 5-10 év tapasztalatot várnak el kapásból, (persze mellé legyél szemtelenül fiatal, ez együtt teherbíró és ne akarj mondjuk családot tervezni) mintha az önmagában biztosítaná, hogy az adott ember penge a szakmájában. Tényleg nagyra becsülöm azt a HR-est, aki időt és energiát nem sajnálva, de valamilyen módon kipróbálja a jelentkezőket.
Tűnődöm, hogy hagyjam-e a bánatba a mostani vonalat és feküdjek-e rá a grafikusi vonalra, csak félek, hogy azzal megint le kell mennem a nullára, már ami a ranglétrát illeti - és persze a pénzt is. Emellett lehet, hogy csak én gondolom, hogy jó vagyok benne és kiderülne, hogy kismillió hiányosságom van, vagy az, hogy szimplán a képzeletem szüleménye az ehhez szükséges tehetségem - és mondjuk a kiállított pályamunkám az ország legismertebb óriásplakát-versenyén csak a zsűri tévedése volt.
Egyelőre marad a gályázás.
Most fordítom tovább a gyári sajtóanyagokat és próbálom valahogy gatyába rázni az angolul hangzatos, de magyarul meglehetősen esetlenül és ostobán hangzó szlogeneket...
