Körülbelül fél éve dolgozom az új helyemen - nem csinálok belőle titkot - mint marketing vezető. Az előző cégnél egyszerűen nem bírtam már tovább, tele volt a bakancsom az állandó ígérgetésekkel, a szakmai és céges szinten is megalázóan alacsony bérrel, a hetven évhez közeledő főnökasszony korral járó szenilitásából és marhaságaiból valamint a korától teljesen független pofátlanságából, tisztességtelenségéből és abból, hogy - köszönhetően az előbb vázolt cégvezetői inkompetenciának - a partnerek, megrendelők egyre inkább elpártoltak tőlünk, így sokszor heteken át csak a szarfűrészelés jutott osztályrészül.
Persze az mondjuk nem hangzik rosszul, hogy egész álló nap csak internetezik az ember és ezért még - ha csak keveset is - valaki fizet. Ehhez viszont tegyük hozzá azt, hogy havonta egy-két ilyen nap még lehet, hogy jól is jön, mert például előtte hajtott az ember, mint a barom, vagy a családdal/baráttal/barátnővel jött össze kicsit túl sok minden, vagy csak egyszerűen ránk tör az akut munkaundor... na de az, hogy minden egyes nap azzal teljen, hogy bambuljuk a monitort és négy falat felváltva... és eközben persze még fel is kell tudni mutatni valami előrehaladást a cégvezetőnek, márpedig a nagy semmiről elég nehéz érdemben jelenteni...
Munka pedig nem volt, csak a dögletes nihil és akármilyen hihetetlen legyen annak aki még nem élt át ilyet, de elég elkeserítő amikor az ember már kiolvasta a híroldalak össze rovatát, végignézte az összes napi vicces videót és portált, lenyomta a flash-játékok garmadáját és az órára pillantva azt látja, hogy még mindig csak dél van! A fentieket pedig fejeljük meg azzal, hogy volt 5-6 hét, amikor egy irodaköltöztetés után nem volt net se... konstruktív megoldásként nyelvet tanultam, regényt írtam, szakkönyvekkel bástyáztam körül magam, majd amikor ezekből is elég lett, bevittem a laptopom és orrvérzésig Final Fantasy 7-t játszottam...
Itt megint jöhetnének sokan azzal, hogy mindezt fizetésért csinálni maga a mámor, de őket le kell hűtsem: nem az. Egyrészt nem ezért tanult az ember évekig és nem ezért törekedett a lehető legjobb eredmények elérésére. Másrészt potyapénz jó móka, ha az embernek nincsenek olyan tervei, mint például
a, hogy kocsit vesz, és azt normálisan karban- és fenntartja,
b, hogy elköltözik, és nem albérletbe és nem hétszámjegyű banki kölcsönnel a nyakán,
c, hogy elutazik nyáron és/vagy télen egy pár napra, stb.
Mert ehhez egy ez a munka nem volt megfelelő: ezerszer inkább szakadtam volna meg a melótól, úgy, hogy van szakmai és anyagi látszata, mint hogy ültem abban a posványban, középszar fizetésért.
Harmadrészt az ilyen szintű semmittevés néhány hét után tényleg kimerítő, mert az ember agya üresjáratban pusztul, vagy éppen azon kattog, hogy mi lesz így a jövőben, vagy hogy mit fog mondani, amikor legközelebb megkérdezi tőle a vezetőség bármely tagja, hogy ugyan, mivel töltötte az elmúlt 10-20-30 napot?
Köszönhetően a fenti okoknak, távoztam a cégtől, ami nem volt egyszerű: a krízis odacsapott a munkaerő-piacnak, így pont egy év telt el az első pályázat beadása és a mostani melóhely feltűnése között. Ehhez jött az, hogy a már megénekelt, kedves, idős cégvezető hölgynek esze ágában sem volt elengednie, mert tudta jól, hogy gyakorlatilag nem tud olyan munkát adni, amit ne lennék képes elvégezni. Ezt ő úgy érzékeltette velem, hogy a 30 napos felmondási időmre adott körülbelül félévre elegendő munkát, amit a nyári szabadságolások miatt képtelenségnek tűnt ennyi idő alatt lezongorázni - megoldottam, mert "mindössze" csak annyi kellett, hogy napi 14-16 órát foglalkozzak a dologgal, hétvégén is (a seggvakarás után ez meglehetősen erős váltás volt, ráadásul fel nem fogtam, hogy az addigi céltalan napi kvaterkázás helyett miért nem kaptam meg ezeket a munkákat korábban - ez már csak a hab volt a tortán). Végül a 30 nap elteltével ott álltam, az összes melóval nem lettem kész, de mondjuk a 90%-a megvolt - és még ekkor is a kollégáim súgták meg, hogy az összes felmondással kapcsolatos papírom ott van már, nagyrészt aláírva, de még zsarolni akar vele az öregasszony...
Egyébként ők - a kollégák - voltak azok akik miatt a legnehezebb volt eljönni, mert hozzájuk rettenetesen kötődtem és olyannyira jó kapcsolat alakult ki, hogy a mai napig összejárok velük.
Most nagyjából fél éve vagyok az új helyemen. Munkában nincs hiány, mert elég sokáig üres volt a helyem, így bőséggel akad mit behozni, néha már egy kicsit sok is - de inkább ez az ezer feladat, amivel csak azt veszem észre, hogy "hoppá, már megint péntek van!", mint a feljebb vázolt "délig kiolvasom a netet, de utána mit csinálok?". A pénz nem kiemelkedő, inkább csak kielégítő (gondolom nem újság, hogy nincs az az összeg, amit nem lehet elkölteni), de az előzőnél mindenképpen jóval több. A főnök itt is egy állat, de nem hiszem, hogy a legtöbb helyen nem így gondolja az alkalmazottak többsége - ahol nem, onnan jelentkezzenek a szerencsések és pályázom hozzájuk!
